Az 1938-as, az 1939-es, és az 1940-es esztendők sok örömet hoztak el a magyarok számára, a bécsi döntéseknek köszönhetően felszabadultak a megszállás alól, és visszatértek Magyarországhoz a többségükben magyarlakta területek. Sajnos az igazság és a revíziós mámor nem tartott sokáig, a II. világháború végén a Szovjetunió már igényt formált Kárpátaljára, hivatalosan pedig az 1947-es párizsi békediktátummal el is ragadta tőlünk. Azonban a sztálini politikával szakító Hruscsov 1964-ben visszaadásra kínálja a magyaroknak Kárpátalját.
A kárpátaljai magyarok hányattatott sorsa 1944 után (Kárpátalja szovjet uralom alá kerül)
Már 1943. decemberében Sztálin Moszkvában fogadta Edvard Beneš cseh elnököt, akivel egész közel kerültek a határmódosítások és a nemzeti kérdés „elrendezése” ügyében. Sztálin álláspontja az volt, hogy a háború után Csehszlovákia a csehek, a szlovákok és a kárpátaljai ukránok országa legyen és a németek oldalán szerepet vállaló szlovákokat nem akarta, Benessel szemben kollektíven megbüntetni. A németeket és a magyarokat annál inkább.
Később, 1945-ben szintén Moszkvában járt Fierlinger cseh politikus, aki Molotovval sikeresen tárgyalt a magyarok kitelepítéséről. A Szovjetunió új szövetségesei közül Csehszlovákia mellett Jugoszlávia szeretett volna terjeszkedni a szélrózsa valamennyi irányába. Elsősorban a baranyai magyar területet szerették volna maguknak megszerezni, az ott nagy számban található szénbányák miatt. Emellett a bajai háromszöget is „kinézték maguknak Belgrádban” azzal az indokkal, hogy ott jelentős a szláv lakosság. „Sztálin szerint azonban a jugoszlávok lekéstek a területi követelésről, tehát a szovjet vezető nem adta meg számukra az engedélyt” - Kun Miklós, történész elbeszélései alapján tudhatjuk.
Amikor Sztálin szemet vetett Kárpátaljára 1944-ben, Beneš – aki nem mellesleg a szovjeteknek kémkedett a háború alatt Londonban – úgy taktikázott, hogy felajánlotta Kárpátalját Sztálinnak, cserébe azt kérve, hogy a győztes hatalmak állítsák vissza Csehszlovákiát. Egyúttal szorgalmazta a magyarok és a németek kollektív bűnössé nyilvánítását és kitelepítését Csehszlovákiából és a felvidéki magyar közéleti szereplők Szibériába hurcolását. A tárgyalásokon Beneš győzködte Sztálint és Molotovot, hogy járuljanak hozzá a magyarok majdani kitelepítéséhez – azt állította: londoni környezetében többen a magyarok teljes kiirtását tartanák az igazán méltó büntetésnek. Azonban a német és a magyar lakosság kitelepítéséért cserébe le kellett mondania Kárpátaljáról.
A cseh államférfi – aki még az 1940-es évek közepén is biztatta a román politikusokat, hogy óvatosan élesszék fel a kisantantot, míg Titónak azt tanácsolta, telepítse ki a magyarokat a Vajdaságból (Tito azonban ettől továbbment: 1944-45-ben a magyarok kiirtásába kezdett, a délvidéki magyarirtások következtében 40-50 ezer embert mészárolnak le, és további tízezreket visznek internáló táborokba, vagy üldöznek el szülőföldjükről) – már 1939 szeptemberében pedzegette Londonban Majszkij szovjet nagykövetnek, hogy szükség esetén lemondana Kárpátaljáról a Szovjetunió javára.
A második világháború végén, 1944-ben a szovjet hatóságok lényegében annektálták Kárpátalját. A katonai kémelhárítás, a SZMERS tisztjei, majd az NKVD, a belügyi népbiztosság emberei az első pillanattól a megtorlás és a megfélemlítés politikáját alkalmazták.
Kárpátalja erőszakos szovjetizálásának forgatókönyvét a Kreml vezetőinek támogatásával a Kárpátaljáról a Szovjetunióba emigrált Ivan Turjanica NKVD-ügynök, kárpátaljai kommunista vezér agyalta ki, és a szovjet fegyverek árnyékában valósította meg. Az volt a szovjet propaganda „meséje”, hogy Kárpátalja ősi ukrán föld, ahol a magyar honfoglalás előtt szlávok – az ő értelmezésében ukránok – éltek. Az etnikai érvet az a középkorban ide települt ruszinság jelentette, amelyre ráfogták, hogy ukránok. A ruszinokat máig – a független Ukrajna jobboldali történészei, politikusai is – elmagyarosodott ukránnak tartják, miközben minket, magyarokat sem fogadnak el őshonos kisebbségként.
Kárpátalja magyartalanítási kísérletei (Dupka György kárpátaljai történész, lágerkutató kutatásai alapján)
1944-ben a 4. Ukrán Front egységei Kárpátalján 19.854 magyar, ruszin és német katonát, illetve zsidó munkaszolgálatost ejtettek foglyul és szibériai hadifogolytáborokba deportálták őket.
A Málenkij-robot keretében Gulag-Gupvi-táborokba 1944. november 18-tól Kárpátaljáról elhurcolt mintegy harmincezer 18–50 éves férfi közül minden harmadik odalett (ez legalább 10 ezer embert jelent). Egy hónappal később ezt fejlesztették tovább az Állami Honvédelmi Bizottság 7161. számú rendeletével jóvátételi mobilizálássá, amely ettől kezdve a nőkre is vonatkozott. Közel kétszáz sváb–magyar lánnyal és anyával végeztettek rabszolgamunkát a Donyec-medencei bányavidéken.
Az NKVD 1945. január–február során Kárpátalján és a vele határos mai szlovákiai, magyarországi, romániai és lengyelországi területeken összesen 215 540 főt tartóztatott le koholt politikai vádakkal.
A megbélyegzett német és magyar családokat Szibériába és Kazahsztánba deportálták két 1946-os belügyminisztériumi rendelet alapján. Nagyjából háromezer magyart és németet száműztek családostól embertelen körülmények közé. A túlélőket csak 1972-ben engedték vissza Kárpátaljára.
A szovjet ténykedéseknek köszönhetjük Kárpátalja mai etnikai arányainak kialakulását.
1964-ben Hruscsov felkínálta Kárpátalját Magyarországnak, de Kádár János nem fogadta el
Sztálin halála után Nyikita Hruscsov és a többi szovjet vezető lényegében nem akart tovább terjeszkedni. Olyannyira, hogy még saját területekről is hajlandóak lettek volna nagy ritkán lemondani, igaz praktikus megfontolásokból.
Hruscsov, a Kreml teljhatalmú uraként 1964 nyarán felvetette Kádár Jánosnak: ha úgy gondolja, fogadja be a kárpátaljai magyarságot s az általa lakott terület egy részét. Egy Hruscsov-Kádár találkozó alkalmával az orosz elnök felkínálta Kádárnak Beregszászt és környékét, a jelenlévők elmondása alapján úgy fogalmazott: „Beregszász olyan szegény járás, nekünk igazán nem is kell. Tartsunk a hovatartozásról népszavazást, az ott lakók úgyis megszavazzák”. Kun Miklós, Széchenyi-díjas történész, egyetemi tanár, Szovjetunió- és Oroszország-szakértő elmondása alapján Kádár cinikusan meg is jegyezte a szovjet államfőnek, hogy inkább Baskíriát adja át nekünk.
A történész tárta fel ezt a revíziós lehetőséget. Azt is megtudhatjuk tőle, hogy a Szovjetunió hanyatlása már a 60-as években megfigyelhető volt: az 1968-as csehszlovákiai bevonulásnál például feljegyezték: a Vörös Hadsereg katonáinak készletei 1952-ben gyártott konzervekből és cigarettából álltak. A „Birodalomban” Moszkván és Leningrádon - tehát a „kirakatvárosokon” kívül az üzletek polcain többnyire papírmaséból készített műélelmiszereket lehetett fellelni. Itt érdemes megemlíteni, hogy 4 évvel később, 1968-ban visszaszerezhettük volna a Felvidék magyaroklakta déli részét, Kádár azonban erre is nemet mondott.
Alekszej Adzsubej, újságíró, Hruscsov veje a fültanúja volt a beszélgetésnek, feljegyzéseiből ismerhetjük meg, hogy az konkrétan hogyan is zajlott. Adzsubej szerint Kádár döbbent hallgatással reagált Hruscsov meglepő ajánlatára. A szovjet pártvezér ekkor még konkrétabban fogalmazott: elsőnek a magyarok lakta beregszászi járás átadását javasolta, mint olyan gesztust, amely megfelelne "a lenini nemzeti politika szellemiségének". Adzsubej szerint Kádár újra kitért a válasz elől. Az újságírótól tudjuk meg azt is, hogyan viccelődtek e kérdésről Kádárral. Hruscsov szerint a honfoglaló magyarok ukrán területekre törtek be, elfoglalták a legjobb földeket, az ukránokat pedig felkergették a hegyekbe. "Mondtam is Kádárnak, maguk elrabolták őseink földjét. A magyar parlamentben van egy kép: Árpád fejedelem megérkezik a seregével. Vizet, földet és füvet kér a szlávoktól. Adnak neki. Erre Árpád azt mondja: "Na, akkor ti odaadtátok nekem a földeteket." Kádár erre azt mondta: "Mi az Urálon túlról jöttünk. Adjon nekünk területet az Urálon túl." Kádár tehát végül valóban tréfával ütötte el az ajánlatot.
Egy 1964. augusztusi jegyzőkönyv szerint Hruscsov a szovjet pártvezetés tagjainak az alábbiakat mondta: "Százhúszezer magyarunk van. Mondjuk azt, hogy itt ez a százhúszezer magyar, és mi népszavazás útján rendezni kívánjuk a kérdést, az ő kívánságuknak megfelelően. (...) Jó lenne odaadni őket. Ez semmi problémát nem jelent. Viszont kolosszális hasznot hozhat.". A jegyzőkönyvek szerint Hruscsov még szerződésbe is foglalta volna a területátadást.
A történet hátterében – bármennyire furcsa is az első hallásra- a szovjet-kínai határviták álltak. Ennek kapcsán hivatkozott ugyanis arra Hruscsov, hogy máshol is léteznek vitás határkérdések, mint például Magyarország és Románia között, Erdély hovatartozása okán. Ekkor vetette fel Hruscsov, hogy a Szovjetunió területén, a Kárpátalján is él mintegy 120 ezer magyar, akinek a problémáját meg lehetne oldani azzal, hogy átadják a területet a magyaroknak.
Hruscsovot 1964 késő nyarán elég komolyan foglalkoztatta Kárpátalja visszaadásának terve. "Ha véghezvisszük, az a románokat is érintheti. De nem baj. Az igazság legyen igazság. Ez mindenkire érvényes", mondta bizalmasainak, akik azonban sajnos néhány hét múlva drámai körülmények között leváltották őt.
1939-ben sikerült élnünk a revíziós lehetőséggel, akkor visszafoglaltuk Kárpátalját, amely még 1944-ben is a minénk volt. 20 évvel később ismét visszaszerezhettük volna, de 1964-ben Kádár megijedt az egyik trianoni seb begyógyításától. Kádár János 2 revíziós lehetőséget is elmulasztott: 1964-ben békés úton visszaszerezhette volna a teljes Kárpátalját, és 1968-ban visszakérhette volna a Dél-Felvidék magyaroklakta részét (az 1938-as I. bécsi döntés szerinti határok szerint).
Utólag summázhatjuk, hogy Kádár óriási lehetőségeket mulasztott el, amiket követően már csak az 1989-1991-es esztendők hoztak újabb visszacsatolási lehetőségeket a magyarok számára.
Kárpátalja hazatérése még várat magára!
Budapest, 2021.03.25., Magyarok az Igazságért - MI
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése