A délvidéki magyarirtás - a magyarok holokausztjának egy olyan fejezete, amit nem szabad elfelejtenünk!

A magyar holokauszt, amiről évtizedekig nem lehetett beszélni

Míg 1941-ben a revízió mámoros öröme hatotta át a Délvidéket, addig 3-4 évvel később a megtorlások, a terror, és a gyász. A jugoszláv kommunista csapatok és a vajdasági szerb partizánok által, többségében magyarok és németek ellen elkövetett népirtás délvidéki mészárlás néven íródott a történelemkönyvekbe. A gyilkosságokat etnikai alapon, brutális kegyetlenséggel követték el. Nem kíméltek senkit, férfiakat, nőket, gyermekeket és időseket egyaránt lemészároltak.

A holttesteket csatornákba, dögkutakba, szemétdombokra, jobb esetben tömegsírokba tették

1944–45 telén a Délvidéken a jugoszláv kommunista partizánalakulatok, a vajdasági szerb lakosság és az általuk létrehozott népőrség által brutális kegyetlenséggel elkövetett háborús bűncselekmények több településen népirtásba torkolltak. Nincs pontos számadat a halottak számáról, de a becslések szerint a magyarirtás során 40-50 ezer embert mészároltak le, és összességében százezernél is több lehetett azon magyarok száma, akiket kitelepítettek, elüldöztek, munkatáborokba vittek vagy megöltek 1930 és 1945 között. 

A mészárlás jugoszlávok által megnevezett oka: a "nép ellenségeinek" kiirtása, és a "megszálló, fasiszta, horthysta magyar állam" elnyomása alóli felszabadítás

A mészárlásnak áldozatul esett magyar állampolgárok és katonák egy részét minden jogi formaság nélkül hurcolták el Magyarország területéről Tito fegyveresei. A gyanúba fogottaknak sem védekezni, sem fellebbezni nem állt módjukban, hiszen vádirat és bizonyítási eljárás sem volt. Az áldozatokat rögtön ítélő tömeggyűlés elé állították, de más esetben a jugoszláv hadsereg titkosszolgálata, az OZNA a vád és az ítélet ismertetése nélkül likvidálta a begyűjtött magyarokat. Több helyen tömegesen végezték ki olyan magyar honvédeket is, akik a megmenekülés reményében megadták magukat a partizánoknak. A fennmaradt dokumentumokban az áll, hogy a kivégzettek a szláv „nép ellenségei” voltak, és „a megszálló fasiszta horthysta magyar állam” szolgálatában álltak.

A kommunista csapatok kirabolták, kínozták, karóba húzták, megnyúzták, megalázták a helyi magyar, német és horvát lakosokat, a nőket megerőszakolták, a gyermekeket, csecsemőket megölték. Az áldozatok testét árkokba, csatornákba, dögkutakba, szemétdombokra, jobb esetben jelöletlen tömegsírba dobálták. Előfordult, hogy egy tömegsírt exhumáltak, és a holttesteket enyvgyárban iparilag feldolgozták. A megmaradt sírokat - kevés kivételtől eltekintve - nyomtalanul beépítették: föléjük házakat, sportpályákat építettek.

A kivégzettek nevét, esetleges bűnüket, kivégzésük körülményeit, nyughelyüket sosem hozták hivatalosan nyilvánosságra. Utólag háborús bűnössé nyilvánították valamennyiüket, vagyonukat elkobozták, hozzátartozóikat megbélyegezték. Három helység: Csúrog (Čurug), Zsablya (Žabalj) és Mozsor (Mošorin) teljes maradék magyar lakosságát – akik túlélték a vérengzést – mindenüktől megfosztva örökre kitiltották a lakóhelyükről.

Válogatás nélkül kínozták és ölték meg az áldozatokat

A kezüknél fogva dróttal vagy kötéllel összekötözött embereket a vesztőhelyre terelték, és az éj leple alatt halomra lőtték, ez történt például Zentán. 

A Magyar Nemzetben olvasható Farkas Adrienne beszélgetése a egyik szemtanúval, melyben többek között az alábbiakat olvashatjuk: „Miután az isterbáci tanyára értek, órákon át válogatták a férfiakat. Azt nézték, kinek mennyire kérges a keze, nyilvánvalóan a jobb módú gazdákat, iparosokat, értelmiségieket akarták véglegesen kiirtani. János bácsi annak köszönhette az életét, hogy kubikos fia volt, akinek igencsak kérgessé tette a tenyerét a munka. >Hajnalban hajtottak ki, kora délután volt, amikor elengedtek. Úgy rohantam, hogy majd az eszemet vesztettem. Hallottam a fegyverropogást és a társaim kiáltásait. Estére mind halott volt, aki ott maradt. A rokonaik megpróbáltak közelebb menni, hallgatózni. Tudja, nem haltak bele mind a lövésekbe, másnapig hallottuk a kiáltásaikat, de nem mehettünk oda segíteni.”

Újvidéken (Novi Sad) az akkori lóversenypályánál közel 2000 magyart végeztek ki. Szinte minden magyarlakta településen voltak statáriális kivégzések. A vérengzések során harmincöt katolikus papot, majdnem valamennyi helyben maradt plébánost is megkínoztak és megöltek. A polgári lakosságon kívül tömegesen végeztek ki hadifogoly magyar honvédeket is.

                                                        Cseres Tibor, 1965 / Fotó: Fortepan.hu

Cseres Tibor író is kutatni kezdte a mészárlásokat, és meg akarta jelentetni a Bácskai vérbosszú történetét, de azt teljes egészében nem publikálhatta, ugyanis Kádárék elhallgatták a magyarok tragédiáját, Titóék pedig persona non grata-nak (nemkívánatos személynek) minősítették, és  diplomáciai úton megakadályozták a mű könyvként való megjelenését. A megjelenés bojkottálása jugoszláv részről érthető, hiszen abban olyan részletes történetek vannak leírva, mint például az alábbi:
„Ásóval és kapával összesen 122 férfit tereltek a zombori országútra az isterbáci erdő szélére. Nem több, mint 15 géppisztolyos partizán kísérte, ösztönözte az engedelmes, enyhén aggódó csapatot. Ott meglepetésszerűen két nagy vermet ásattak velük, két méter mély, széles gödröket. Némelyek akkor már sejtették a földmunka célját.
Hanem a terjedelmes gödrök elkészülvén, ásót, kapát, lapátot gúlába rakatva, az ásott partra arccal felsorakoztatva géppisztolysorozatokkal sírba lőtték legelsőbb a futballcsapatot, aztán válogatás nélkül, gyerekestül a többieket. Úgy látszik, senkinek sem jutott eszébe, hogy ásót ragadva harcba lehetne szállni a gyér számú géppisztolyosokkal. Amikor az utolsó test is belebukott a tömegsírba, lovas futárt menesztettek a focipályára azzal az üzenettel, hogy "kész a munka". Az ottan őrködő partizánok erre a hírre hazaengedték a mit sem sejtő tömeget, az új özvegyeket s a friss árvákat”.

A magyarok ellen elkövetett genocídiumot a titói Jugoszláviában teljes titokban akarták tartani a legszigorúbb, soha fel nem oldott titkok között kezelték, a fennmaradt dokumentumok nagy részét pedig meg is semmisítették. Így a Titó-féle rendszer fennállásának végéig sikerült elérni, hogy az ügy nagyjából feledésbe is merüljön.

A tömegmészárlást titokban akarták tartani

A tömegsírok létezését Jugoszlávia még az 1990-es években is próbálta tagadni. Az akkori, hivatalos jugoszláv álláspont szerint nem tömegirtás, hanem törvényes felelősségre vonás történt, amelynek során legfeljebb „néhány száz” embert, azaz „a megszálló fasiszták szolgálatában állókat” vonták felelősségre és végezték ki. A tényleges gyilkosokat később azonban bíróság elé állították, és halálra ítélték.

A magyarok nagy részét bírói ítélet nélkül gyilkolták halomra, sokukat megcsonkították, és jeltelen tömegsírokba dobálták, amelyeknek a helyét gyakran még ma sem tudják a történészek és kutatók meghatározni. A feltárás borzasztóan nehéz, az emlékezők még most sem nagyon mernek megszólalni. Olyan generációs trauma ez mint a Holokauszt, csak erről sohasem beszéltünk, a rendszerváltás előtt nem beszélhettünk, utána meg úgy tűnt, mindig akadtak fontosabb témáink.

Kommunisták egymás közt (csak, hogy tudjuk kik is ők...)

A beazonosítható áldozatok közé tartozik Andrée (Árvay) Dezső, neves vajdasági újságíró, aki következetesen a magyarság ügyét képviselte szülőföldjén, és ezért a végén az életével fizetett. A Hírlapnál előbb kezdte meg  munkáját Újvidéken a Délbácska, amelyet Fáth Ferenc apátplébános és dr. Wilt Vilmos főorvos alapítottak, ők írták róla és társairól 1943-ban a Sorsunkban:
"Ugyanazt a munkát végezte, mint a Hírlap és ugyanolyan súlyos üldöztetéseknek volt kitéve. A Délbácska ellen is több támadást intéztek a túlzó szerb ifjúsági szervezetek, sőt az Orjuna emberei bombamerényletet is megkíséreltek a szerkesztősége ellen."

A Reformban a következőket írták a haláláról 1991-ben, akkor, amikor a nemzetközi szakértőkből álló bizottság vizsgálta a vajdasági magyarok ellen elkövetett népirtást:
„Andrée Dezsőt, az újvidéki Reggeli Újság szerkesztőjét egy traktor után kötötték lábánál fogva. Virág plébános hasán addig táncoltak Horgoson, amíg bele nem pusztult. Kivégezték dr. Takács Ferenc péterrévei plébánost. Moholon valakinek az a morbid ötlete támadt, hogy a megkínzottakat előbb borotváltassák meg, s csak azután hajtsák őket a Tiszába.”

Ami a legjobban példázza az eltorzult kommunista jellemeket, hogy az Andréet és tizenegy magyar társát kivégző Lazar Brankovot, a bácska-baranyai katonai bíróság egyik rettegett vérbíráját, Göncz Árpádnak köszönhetően nálunk mint „mártír” van kezelik.

                        Brankov a Magyar Nemzetben / Forrás: Magyar Nemzet/Arcanum.hu

Göncz Árpád minden rendelkezésére álló információ, és híresztelés ellenére 1998-ban Köztársasági Elnöki arany Emlékéremmel tüntette ki az akkori sajtóban „Lázár Brankovnak” nevezett egykori vérbírót, sztálinistát, történelemhamisítót és népirtás-tagadót. Göncz a Parlament Nándorfehérvár termében adta át a kitüntetést a Párizsból idelátogató Brankovnak, akinek volt képe átvenni azt.

1945-48 között internáló táborokban tovább irtották a magyar lakosságot

A szerbiai Vajdaságban 1945-1948 között a következő helységekben működtek internáló táborok: Gádor (Gakovo), Tiszaistvánfalva (Bački Jarak), Körtés (Kruševlje), Mollyfalva (Molidorf, Molin), Rezsőháza (Knićanin), Szávaszentdemeter (Sremska Mitrovica), Szeghegy (Szikics, Lovćenac). A táborokban, becslések szerint, több mint 70 000 német és magyar nemzetiségű polgári személy (nagyrészt öregek, asszonyok és gyermekek) vesztette életét éheztetés, fagyhalál, járványok, kínzás vagy kivégzés következtében. A nagy számú magyar áldozat mellett további, mintegy 80 000 magyar optált Magyarországra, rengetegüket kitelepítették és internálták, helyettük pedig szerb telepesek érkeztek, amivel a Délvidék etnikai arányai is teljesen megváltoztak. Ez a párizsi békeszerződések nyílt felrúgása volt. 

Délvidéki kitelepítések (és betelepítések) - a magyarok számának erőszakos csökkentése, és az etnikai arányok átalakítása a Délvidéken

1934. december 5-én a délvidéki kitelepítések első napján 600 magyart tettek vonatra és küldtek Magyarországra. Majd 1934. december 5-10 között mintegy 3.000 magyart utasítottak ki az akkori Jugoszláviából. 

1944-45 telén lakóhelyükön vagy gyűjtőtáborokban - korra és nemre való tekintet nélkül - tömegesen kínozták meg és végezték ki a magyar és a német nemzetiségű polgári lakosságot, a második világháborúban való kollektív bűnösséggel vádolva őket. A gyilkosságokat számos esetben szadista kegyetlenséggel barbár módon követték el. Óbecsén ezek mellett az egész magyar lakosságot megkülönböztető jelzés – fehér karszalag – viselésére kötelezték, és így a megkülönböztetetteket kényszermunkára lehetett hajtani.

Az 1944-45-ben brutális kegyetlenséggel kivégzett 40-50 ezer áldozaton felül körülbelül 70 ezer ember halt meg a jugoszláv internáló táborokban, és legalább 80 ezer magyar kényszerült elhagyni szülőföldjét, és átadni azt a szerb telepeseknek.

A második világháború utolsó hónapjaiban történt német- és magyarellenes megtorlások következtében elpusztult vagy elmenekült lakosság otthonaiba – különösen Bánságban – újabb jelentős számú szerb telepes lakosság érkezett Likából, Boszniából, Montenegróból és Koszovóból. Ekkor alakult ki Vajdaságban a szerbek abszolút többsége. 

Később 1990 és 1993 között, majd 1995-ben (a horvátországi viszály, majd 1991-től a háború első, illetve utolsó szakaszában) érkezett a telepesek újabb hulláma. Ekkor több mint 270 ezer menekült telepedett le a tartományban, ami az összes, Szerbiába érkező menekült 40%-át, Vajdaság lakosságának pedig 13%-át teszi ki. A menekültek 92%-a szerb nemzetiségű volt, akik a délszláv háborúk során több hullámban érkeztek, elsősorban Horvátországból, majd Boszniából. Főleg Bácska délnyugati részén és a Szerémségben telepedtek le, általában a nagyobb városokban. A menekültek száma Újvidéken 25.000, Rumán 6-8000 fő, Zsomborban, Pancsován, Ingyiában, Szabadkán 6000 fő.

Az eseményekkel kapcsolatos kutatások, valamint a tanulmányok publikálása az 1990-es években kezdődött meg Magyarországon. A szerb beismerés 2013-ig váratott magára.

A szerb parlament a magyar kormány kérésére, 2013. június 21-i rendkívüli ülésén (nyilván az EU-ba való belépésük előfeltételeként) elfogadta a délvidéki magyarok ellen 1944-45-ben elkövetett vérengzéseket elítélő nyilatkozatot, nem amnesztia meghirdetésével, hanem az eleve ártatlanság kijelentésével. 2014. november 2-án Aleksandar Vučić szerb miniszterelnök Szabadkán a szabadkai emlékműnél lerótta kegyeletét. A megemlékezésen Vučić miniszterelnök bejelentette, hogy a vajdasági Csúrog, Zsablya és Mozsor magyar lakosságának kollektív bűnösségét kimondó jogszabályt hatályon kívül helyezték.

Az áldozatok hozzátartozói kezdeményezésére szerb bírósági döntésre is született példa. Forró Lajos Szegeden élő, de a Vajdaságban született tanár, aki dokumentumfilmet készített a Magyarkanizsán, Martonoson és Adorjánban történt magyarellenes atrocitásokról, 1944 novemberében ártatlanul kivégzett nagyapja ügyében beadványt készített. 2009. december 31-én megszületett az erről szóló végzés, mely szerint az akkor elkövetett bűnök háborús bűnnek minősülnek és rehabilitálták a nagypapát.

Népirtás - a szerbek a Vajdaságban mindent összevetve százezres nagyságrendben kegyetlenül meggyilkoltak, internáló táborokban megkínoztak, és megöltek, vagy üldöztek el magyarokat.

Csak, hogy a számokat szemléltessük: 

A magyarok aránya 1910-ben

1920-ban Horvátország nélkül nézve a Délvidéket, a Bánságban és a Muravidéken élt 1,5 millió ember, melyből a Bánságot alkotó Torontál, Temes és Krassó-Szörény vármegyék területén a magyarok aránya 27,8 %-ot tett ki, a szerbeké 16 %-ot, ezenkívül pontosan egynegyed arányban éltek németek, de más nemzetiségek, pl. románok, bolgárok és szlovákok is szép számban képviseltették magukat. Tehát megállapíthatjuk, hogy a szerbek aránya még csak a lakosság felét (de még negyedét sem!) éri el, és ami megbotránkoztató, hogy mégis ők kapták meg ezt a területet.

1941-ben a magyarok által visszafoglalt délvidéki területnek (délvidék egy része) 1,145 millió lakosa volt, melyből 301 000 magyar, 243 000 szerb, 220 000 horvát, 197 000 német, 80 000 szlovák, 15 000 ruszin és 15 000 zsidó. Megállapíthatjuk, hogy a délvidéken korábban sosem volt szerb többség. 1941-ben a szerbek aránya 21 % volt, ami jelentős frusztrációra adhatott okot számukra. A magyarok és a németek száma együtt, ennek a duplája 43,5 % volt, ha a szerben kívüli összes etnikumot nézzük, akkor 79 %-ban nem szerbek lakták ezt a területet (!).

Minden ténykedésük ellenére a Vajdaságban ma is vannak abszolút, illetve relatív többségű magyar körzetek, illetve városok. 

A vajdaság szerb többségűvé alakítása kezdetben népirtással és kitelepítésekkel, később pedig erőszakos betelepítésekkel volt elérhető. A kisebbségi-, és emberi jogokat valamint nemzetközi egyezményeket is sértő szerb tevékenységek  felülvizsgálata még várat magára.

Igazságot Magyarországnak!

Budapest, 2020.11.24., Bálint József, Magyarok az Igazságért - MI 

-