A délvidéki magyarirtás - a magyarok holokausztjának egy olyan fejezete, amit nem szabad elfelejtenünk!

A magyar holokauszt, amiről évtizedekig nem lehetett beszélni

Míg 1941-ben a revízió mámoros öröme hatotta át a Délvidéket, addig 3-4 évvel később a megtorlások, a terror, és a gyász. A jugoszláv kommunista csapatok és a vajdasági szerb partizánok által, többségében magyarok és németek ellen elkövetett népirtás délvidéki mészárlás néven íródott a történelemkönyvekbe. A gyilkosságokat etnikai alapon, brutális kegyetlenséggel követték el. Nem kíméltek senkit, férfiakat, nőket, gyermekeket és időseket egyaránt lemészároltak.

A holttesteket csatornákba, dögkutakba, szemétdombokra, jobb esetben tömegsírokba tették

1944–45 telén a Délvidéken a jugoszláv kommunista partizánalakulatok, a vajdasági szerb lakosság és az általuk létrehozott népőrség által brutális kegyetlenséggel elkövetett háborús bűncselekmények több településen népirtásba torkolltak. Nincs pontos számadat a halottak számáról, de a becslések szerint a magyarirtás során 40-50 ezer embert mészároltak le, és összességében százezernél is több lehetett azon magyarok száma, akiket kitelepítettek, elüldöztek, munkatáborokba vittek vagy megöltek 1930 és 1945 között. 

A mészárlás jugoszlávok által megnevezett oka: a "nép ellenségeinek" kiirtása, és a "megszálló, fasiszta, horthysta magyar állam" elnyomása alóli felszabadítás

A mészárlásnak áldozatul esett magyar állampolgárok és katonák egy részét minden jogi formaság nélkül hurcolták el Magyarország területéről Tito fegyveresei. A gyanúba fogottaknak sem védekezni, sem fellebbezni nem állt módjukban, hiszen vádirat és bizonyítási eljárás sem volt. Az áldozatokat rögtön ítélő tömeggyűlés elé állították, de más esetben a jugoszláv hadsereg titkosszolgálata, az OZNA a vád és az ítélet ismertetése nélkül likvidálta a begyűjtött magyarokat. Több helyen tömegesen végezték ki olyan magyar honvédeket is, akik a megmenekülés reményében megadták magukat a partizánoknak. A fennmaradt dokumentumokban az áll, hogy a kivégzettek a szláv „nép ellenségei” voltak, és „a megszálló fasiszta horthysta magyar állam” szolgálatában álltak.

A kommunista csapatok kirabolták, kínozták, karóba húzták, megnyúzták, megalázták a helyi magyar, német és horvát lakosokat, a nőket megerőszakolták, a gyermekeket, csecsemőket megölték. Az áldozatok testét árkokba, csatornákba, dögkutakba, szemétdombokra, jobb esetben jelöletlen tömegsírba dobálták. Előfordult, hogy egy tömegsírt exhumáltak, és a holttesteket enyvgyárban iparilag feldolgozták. A megmaradt sírokat - kevés kivételtől eltekintve - nyomtalanul beépítették: föléjük házakat, sportpályákat építettek.

A kivégzettek nevét, esetleges bűnüket, kivégzésük körülményeit, nyughelyüket sosem hozták hivatalosan nyilvánosságra. Utólag háborús bűnössé nyilvánították valamennyiüket, vagyonukat elkobozták, hozzátartozóikat megbélyegezték. Három helység: Csúrog (Čurug), Zsablya (Žabalj) és Mozsor (Mošorin) teljes maradék magyar lakosságát – akik túlélték a vérengzést – mindenüktől megfosztva örökre kitiltották a lakóhelyükről.

Válogatás nélkül kínozták és ölték meg az áldozatokat

A kezüknél fogva dróttal vagy kötéllel összekötözött embereket a vesztőhelyre terelték, és az éj leple alatt halomra lőtték, ez történt például Zentán. 

A Magyar Nemzetben olvasható Farkas Adrienne beszélgetése a egyik szemtanúval, melyben többek között az alábbiakat olvashatjuk: „Miután az isterbáci tanyára értek, órákon át válogatták a férfiakat. Azt nézték, kinek mennyire kérges a keze, nyilvánvalóan a jobb módú gazdákat, iparosokat, értelmiségieket akarták véglegesen kiirtani. János bácsi annak köszönhette az életét, hogy kubikos fia volt, akinek igencsak kérgessé tette a tenyerét a munka. >Hajnalban hajtottak ki, kora délután volt, amikor elengedtek. Úgy rohantam, hogy majd az eszemet vesztettem. Hallottam a fegyverropogást és a társaim kiáltásait. Estére mind halott volt, aki ott maradt. A rokonaik megpróbáltak közelebb menni, hallgatózni. Tudja, nem haltak bele mind a lövésekbe, másnapig hallottuk a kiáltásaikat, de nem mehettünk oda segíteni.”

Újvidéken (Novi Sad) az akkori lóversenypályánál közel 2000 magyart végeztek ki. Szinte minden magyarlakta településen voltak statáriális kivégzések. A vérengzések során harmincöt katolikus papot, majdnem valamennyi helyben maradt plébánost is megkínoztak és megöltek. A polgári lakosságon kívül tömegesen végeztek ki hadifogoly magyar honvédeket is.

                                                        Cseres Tibor, 1965 / Fotó: Fortepan.hu

Cseres Tibor író is kutatni kezdte a mészárlásokat, és meg akarta jelentetni a Bácskai vérbosszú történetét, de azt teljes egészében nem publikálhatta, ugyanis Kádárék elhallgatták a magyarok tragédiáját, Titóék pedig persona non grata-nak (nemkívánatos személynek) minősítették, és  diplomáciai úton megakadályozták a mű könyvként való megjelenését. A megjelenés bojkottálása jugoszláv részről érthető, hiszen abban olyan részletes történetek vannak leírva, mint például az alábbi:
„Ásóval és kapával összesen 122 férfit tereltek a zombori országútra az isterbáci erdő szélére. Nem több, mint 15 géppisztolyos partizán kísérte, ösztönözte az engedelmes, enyhén aggódó csapatot. Ott meglepetésszerűen két nagy vermet ásattak velük, két méter mély, széles gödröket. Némelyek akkor már sejtették a földmunka célját.
Hanem a terjedelmes gödrök elkészülvén, ásót, kapát, lapátot gúlába rakatva, az ásott partra arccal felsorakoztatva géppisztolysorozatokkal sírba lőtték legelsőbb a futballcsapatot, aztán válogatás nélkül, gyerekestül a többieket. Úgy látszik, senkinek sem jutott eszébe, hogy ásót ragadva harcba lehetne szállni a gyér számú géppisztolyosokkal. Amikor az utolsó test is belebukott a tömegsírba, lovas futárt menesztettek a focipályára azzal az üzenettel, hogy "kész a munka". Az ottan őrködő partizánok erre a hírre hazaengedték a mit sem sejtő tömeget, az új özvegyeket s a friss árvákat”.

A magyarok ellen elkövetett genocídiumot a titói Jugoszláviában teljes titokban akarták tartani a legszigorúbb, soha fel nem oldott titkok között kezelték, a fennmaradt dokumentumok nagy részét pedig meg is semmisítették. Így a Titó-féle rendszer fennállásának végéig sikerült elérni, hogy az ügy nagyjából feledésbe is merüljön.

A tömegmészárlást titokban akarták tartani

A tömegsírok létezését Jugoszlávia még az 1990-es években is próbálta tagadni. Az akkori, hivatalos jugoszláv álláspont szerint nem tömegirtás, hanem törvényes felelősségre vonás történt, amelynek során legfeljebb „néhány száz” embert, azaz „a megszálló fasiszták szolgálatában állókat” vonták felelősségre és végezték ki. A tényleges gyilkosokat később azonban bíróság elé állították, és halálra ítélték.

A magyarok nagy részét bírói ítélet nélkül gyilkolták halomra, sokukat megcsonkították, és jeltelen tömegsírokba dobálták, amelyeknek a helyét gyakran még ma sem tudják a történészek és kutatók meghatározni. A feltárás borzasztóan nehéz, az emlékezők még most sem nagyon mernek megszólalni. Olyan generációs trauma ez mint a Holokauszt, csak erről sohasem beszéltünk, a rendszerváltás előtt nem beszélhettünk, utána meg úgy tűnt, mindig akadtak fontosabb témáink.

Kommunisták egymás közt (csak, hogy tudjuk kik is ők...)

A beazonosítható áldozatok közé tartozik Andrée (Árvay) Dezső, neves vajdasági újságíró, aki következetesen a magyarság ügyét képviselte szülőföldjén, és ezért a végén az életével fizetett. A Hírlapnál előbb kezdte meg  munkáját Újvidéken a Délbácska, amelyet Fáth Ferenc apátplébános és dr. Wilt Vilmos főorvos alapítottak, ők írták róla és társairól 1943-ban a Sorsunkban:
"Ugyanazt a munkát végezte, mint a Hírlap és ugyanolyan súlyos üldöztetéseknek volt kitéve. A Délbácska ellen is több támadást intéztek a túlzó szerb ifjúsági szervezetek, sőt az Orjuna emberei bombamerényletet is megkíséreltek a szerkesztősége ellen."

A Reformban a következőket írták a haláláról 1991-ben, akkor, amikor a nemzetközi szakértőkből álló bizottság vizsgálta a vajdasági magyarok ellen elkövetett népirtást:
„Andrée Dezsőt, az újvidéki Reggeli Újság szerkesztőjét egy traktor után kötötték lábánál fogva. Virág plébános hasán addig táncoltak Horgoson, amíg bele nem pusztult. Kivégezték dr. Takács Ferenc péterrévei plébánost. Moholon valakinek az a morbid ötlete támadt, hogy a megkínzottakat előbb borotváltassák meg, s csak azután hajtsák őket a Tiszába.”

Ami a legjobban példázza az eltorzult kommunista jellemeket, hogy az Andréet és tizenegy magyar társát kivégző Lazar Brankovot, a bácska-baranyai katonai bíróság egyik rettegett vérbíráját, Göncz Árpádnak köszönhetően nálunk mint „mártír” van kezelik.

                        Brankov a Magyar Nemzetben / Forrás: Magyar Nemzet/Arcanum.hu

Göncz Árpád minden rendelkezésére álló információ, és híresztelés ellenére 1998-ban Köztársasági Elnöki arany Emlékéremmel tüntette ki az akkori sajtóban „Lázár Brankovnak” nevezett egykori vérbírót, sztálinistát, történelemhamisítót és népirtás-tagadót. Göncz a Parlament Nándorfehérvár termében adta át a kitüntetést a Párizsból idelátogató Brankovnak, akinek volt képe átvenni azt.

1945-48 között internáló táborokban tovább irtották a magyar lakosságot

A szerbiai Vajdaságban 1945-1948 között a következő helységekben működtek internáló táborok: Gádor (Gakovo), Tiszaistvánfalva (Bački Jarak), Körtés (Kruševlje), Mollyfalva (Molidorf, Molin), Rezsőháza (Knićanin), Szávaszentdemeter (Sremska Mitrovica), Szeghegy (Szikics, Lovćenac). A táborokban, becslések szerint, több mint 70 000 német és magyar nemzetiségű polgári személy (nagyrészt öregek, asszonyok és gyermekek) vesztette életét éheztetés, fagyhalál, járványok, kínzás vagy kivégzés következtében. A nagy számú magyar áldozat mellett további, mintegy 80 000 magyar optált Magyarországra, rengetegüket kitelepítették és internálták, helyettük pedig szerb telepesek érkeztek, amivel a Délvidék etnikai arányai is teljesen megváltoztak. Ez a párizsi békeszerződések nyílt felrúgása volt. 

Délvidéki kitelepítések (és betelepítések) - a magyarok számának erőszakos csökkentése, és az etnikai arányok átalakítása a Délvidéken

1934. december 5-én a délvidéki kitelepítések első napján 600 magyart tettek vonatra és küldtek Magyarországra. Majd 1934. december 5-10 között mintegy 3.000 magyart utasítottak ki az akkori Jugoszláviából. 

1944-45 telén lakóhelyükön vagy gyűjtőtáborokban - korra és nemre való tekintet nélkül - tömegesen kínozták meg és végezték ki a magyar és a német nemzetiségű polgári lakosságot, a második világháborúban való kollektív bűnösséggel vádolva őket. A gyilkosságokat számos esetben szadista kegyetlenséggel barbár módon követték el. Óbecsén ezek mellett az egész magyar lakosságot megkülönböztető jelzés – fehér karszalag – viselésére kötelezték, és így a megkülönböztetetteket kényszermunkára lehetett hajtani.

Az 1944-45-ben brutális kegyetlenséggel kivégzett 40-50 ezer áldozaton felül körülbelül 70 ezer ember halt meg a jugoszláv internáló táborokban, és legalább 80 ezer magyar kényszerült elhagyni szülőföldjét, és átadni azt a szerb telepeseknek.

A második világháború utolsó hónapjaiban történt német- és magyarellenes megtorlások következtében elpusztult vagy elmenekült lakosság otthonaiba – különösen Bánságban – újabb jelentős számú szerb telepes lakosság érkezett Likából, Boszniából, Montenegróból és Koszovóból. Ekkor alakult ki Vajdaságban a szerbek abszolút többsége. 

Később 1990 és 1993 között, majd 1995-ben (a horvátországi viszály, majd 1991-től a háború első, illetve utolsó szakaszában) érkezett a telepesek újabb hulláma. Ekkor több mint 270 ezer menekült telepedett le a tartományban, ami az összes, Szerbiába érkező menekült 40%-át, Vajdaság lakosságának pedig 13%-át teszi ki. A menekültek 92%-a szerb nemzetiségű volt, akik a délszláv háborúk során több hullámban érkeztek, elsősorban Horvátországból, majd Boszniából. Főleg Bácska délnyugati részén és a Szerémségben telepedtek le, általában a nagyobb városokban. A menekültek száma Újvidéken 25.000, Rumán 6-8000 fő, Zsomborban, Pancsován, Ingyiában, Szabadkán 6000 fő.

Az eseményekkel kapcsolatos kutatások, valamint a tanulmányok publikálása az 1990-es években kezdődött meg Magyarországon. A szerb beismerés 2013-ig váratott magára.

A szerb parlament a magyar kormány kérésére, 2013. június 21-i rendkívüli ülésén (nyilván az EU-ba való belépésük előfeltételeként) elfogadta a délvidéki magyarok ellen 1944-45-ben elkövetett vérengzéseket elítélő nyilatkozatot, nem amnesztia meghirdetésével, hanem az eleve ártatlanság kijelentésével. 2014. november 2-án Aleksandar Vučić szerb miniszterelnök Szabadkán a szabadkai emlékműnél lerótta kegyeletét. A megemlékezésen Vučić miniszterelnök bejelentette, hogy a vajdasági Csúrog, Zsablya és Mozsor magyar lakosságának kollektív bűnösségét kimondó jogszabályt hatályon kívül helyezték.

Az áldozatok hozzátartozói kezdeményezésére szerb bírósági döntésre is született példa. Forró Lajos Szegeden élő, de a Vajdaságban született tanár, aki dokumentumfilmet készített a Magyarkanizsán, Martonoson és Adorjánban történt magyarellenes atrocitásokról, 1944 novemberében ártatlanul kivégzett nagyapja ügyében beadványt készített. 2009. december 31-én megszületett az erről szóló végzés, mely szerint az akkor elkövetett bűnök háborús bűnnek minősülnek és rehabilitálták a nagypapát.

Népirtás - a szerbek a Vajdaságban mindent összevetve százezres nagyságrendben kegyetlenül meggyilkoltak, internáló táborokban megkínoztak, és megöltek, vagy üldöztek el magyarokat.

Csak, hogy a számokat szemléltessük: 

A magyarok aránya 1910-ben

1920-ban Horvátország nélkül nézve a Délvidéket, a Bánságban és a Muravidéken élt 1,5 millió ember, melyből a Bánságot alkotó Torontál, Temes és Krassó-Szörény vármegyék területén a magyarok aránya 27,8 %-ot tett ki, a szerbeké 16 %-ot, ezenkívül pontosan egynegyed arányban éltek németek, de más nemzetiségek, pl. románok, bolgárok és szlovákok is szép számban képviseltették magukat. Tehát megállapíthatjuk, hogy a szerbek aránya még csak a lakosság felét (de még negyedét sem!) éri el, és ami megbotránkoztató, hogy mégis ők kapták meg ezt a területet.

1941-ben a magyarok által visszafoglalt délvidéki területnek (délvidék egy része) 1,145 millió lakosa volt, melyből 301 000 magyar, 243 000 szerb, 220 000 horvát, 197 000 német, 80 000 szlovák, 15 000 ruszin és 15 000 zsidó. Megállapíthatjuk, hogy a délvidéken korábban sosem volt szerb többség. 1941-ben a szerbek aránya 21 % volt, ami jelentős frusztrációra adhatott okot számukra. A magyarok és a németek száma együtt, ennek a duplája 43,5 % volt, ha a szerben kívüli összes etnikumot nézzük, akkor 79 %-ban nem szerbek lakták ezt a területet (!).

Minden ténykedésük ellenére a Vajdaságban ma is vannak abszolút, illetve relatív többségű magyar körzetek, illetve városok. 

A vajdaság szerb többségűvé alakítása kezdetben népirtással és kitelepítésekkel, később pedig erőszakos betelepítésekkel volt elérhető. A kisebbségi-, és emberi jogokat valamint nemzetközi egyezményeket is sértő szerb tevékenységek  felülvizsgálata még várat magára.

Igazságot Magyarországnak!

Budapest, 2020.11.24., Bálint József, Magyarok az Igazságért - MI 

-    

1968-ban mindenki a felvidéki magyar reviziót várta, de Kádár nem merte meglépni...

Már elfeledett tény, hogy Kádár János 1968-ban nagy lehetőséget mulasztott el, ugyanis a megromlott csehszlovák-szovjet viszony és a magyar katonák csehszlovákiai jelenléte kiváló alkalmat biztosított a revízióra, de legalábbis az autonómia kiharcolására a felvidéki magyarok számára.

1968-ban a felvidéki kocsmákban és boltokban irredenta dalok csendültek fel, a magyarok várták a csehszlovák megszállás alóli felszabadulást. Több helyütt revízionista feliratok fogadták a magyar katonákat, az egyik ilyen például a "Hitler 1938, Brezsnyev 1968." - hatalmas nagy betűkkel írt felirat volt, mely a 30 évvel korábbi 1. bécsi döntésre utalva várta a magyarlakta részek hazatérését.

Még csak 23 év telt el azóta, hogy visszaállításra kerültek a trianoni határok, 1945-ig (hivatalosan az 1947-es párizsi békediktátumig) még az I. és II. bécsi döntéseknek köszönhetően a felvidék egy része, Kárpátalja, Észak-Erdély, és a Délvidék magyarok lakta részei hazatérhettek az anyaországhoz, az emberek lelkében még ott él a hazatérés mámoros öröme, és az összetartozás érzése.

Prága szovjet megszállása 1968-ban

Csehszlovákiát 1948 után keményvonalas, Sztálini mintára kiépített kommunista rendszer jellemezte, ám az 1960-as években az enyhülés korszaka következett, forradalmi szelek fújtak. Antonín Novotny pártfőtitkár volt az új időszak elindítója, azonban ő 1964-ben bele is bukott azokba a támadásokba, melyek a szlovák párttagok és az oktatási szféra irányából érték. Novotny helyére, a kongresszus 1968 januárjában – titkos szavazással – Alexander Dubceket választotta meg, aki „új módszerrel”, a közvélemény követelései nyomán kívánta megreformálni a szocialista államot. Ez a szándék vezetett aztán a „prágai tavasz” programjához, mely egy demokratikusabb, szabadabb Csehszlovákiát ígért.

1967. szeptember 7-én a Magyar Népköztársaság, az általa és a Szovjetunió 1948. február 18-án aláírt (majd 1955. május 14-én Varsóban is megerősített) „a magyar és a szovjet nép testvéri kapcsolatait megerősítő és történelmi jelentőségű” Barátsági, Együttműködési és Kölcsönös Segélynyújtási Szerződést az 1967. évi VI. törvény keretében az ország törvényei közé iktatta. A törvényben a Magyar Népköztársaság vállalta, hogy szakadatlanul erősíteni fogja „a szocialista közösség valamennyi országának egységét és összeforrottságát”, valamint, hogy amennyiben a szerződő felek egyikét más állam vagy államcsoport megtámadja, akkor köteles azonnal számára minden segítséget megadni (beleértve a katonai segítséget is), és minden rendelkezésre álló eszközzel támogatást nyújtani.

A szlovák Dubcek által „emberarcú szocializmusnak” titulált rendszer lazított az egypártrendszer szigorán, szabad választásokat ígért, és a kommunista párton kívüli erőket is megpróbálta bevonni a közéletbe. 1968 során eltűnt a cenzúra szellemi nyomása, miközben a gazdaságban nyugati mintájú reformokat vezettek be, és bátortalan kísérletet tettek a piacgazdaság elveinek alkalmazására. Bár a népszerűtlen Novotny után Dubcek reformjai komoly támogatást hoztak a kommunista pártnak, Brezsnyev szovjet pártfőtitkár, és a szomszédos Lengyelország és az NDK vezetői mégis attól tartottak, hogy a „prágai tavasz” az 1956-os magyarországi eseményekhez hasonló következménnyel jár majd. A csehszlovákiai fejlemények azért is aggasztóak voltak, mert 1968 nyarára a tömegek szemmel látható módon gyorsítani akarták a demokratikus átalakulást, miközben egyre hangosabbak lettek a szovjetellenes hangok.

Miután Dubcek népszerűsége tetőpontján volt, ellenállt Brezsnyev és a Varsói Szerződés országai által küldött felszólításoknak – sőt, meg sem jelent a szervezet értekezletén –, a szovjet vezető ezért attól tartott, hogy Csehszlovákia kilép a katonai szövetségből. Jóllehet, Prágának nem állt szándékában a szakítás, hosszas egyeztetések után a Szovjetunió, Bulgária, Lengyelország, az NDK és – Kádár János jóváhagyásával – Magyarország csapatai augusztus 20-án éjjel több oldalról átlépték a csehszlovák határt. Az invázió 200 000 emberrel indult meg, de 21-én és a későbbi napokban becslések szerint további 300 000 katona érkezett a „rebellis” államba, hogy véget vessen Dubcek kormányzásának. Miután a csehszlovák haderő nem tanúsított ellenállást, a Vörös Hadsereg és segédcsapatai az invázió második napjára az egész országot irányításuk alá vonták. A bevonulóknak egyedül a civilekkel gyűlt meg a bajuk, akik igyekeztek megzavarni a megszállókat, szabotálták a hadmozdulatokat, Prágában pedig vonakodtak átadni a középületeket; becslések szerint a prágai tavasz leverése körülbelül 100 áldozatot követelt, a meggyilkoltak mindegyike ellenálló polgári személy volt.

1968. augusztus 20-án indítottak inváziót a Varsói Szerződés tagállamai – köztük Magyarország is – Csehszlovákia ellen, miután az Alexander Dubcek pártfőtitkár által meghirdetett reformok nyomán úgy tűnt, a közép-európai állam megpróbál kiszakadni a szocialista blokkból.

Az SZKP vezetése a csehszlovák párt 1968. januári plénuma, Dubček megválasztása után, 1968. március 20-án utasítást adott a szovjet hadsereg vezérkarának, hogy kezdje meg Csehszlovákia esetleges katonai megszállása terveinek kidolgozását.

Az akkoriban Magyarországon állomásozó szovjet Déli Hadseregcsoport parancsnoka, K. I. Provalov vezérezredes április 8-án kapta meg Andrej Antonovics Grecsko marsall, szovjet honvédelmi miniszter utasítását a hadseregcsoport feladataira Csehszlovákia megszállása kapcsán.

1968. május 8-án a szocialista országok vezetőinek moszkvai csúcstalálkozóján Brezsnyev felvetette a csehszlovákiai válság katonai megoldásának lehetőségét. 

1968. július 25-én a magyar vezérkar megkezdte a hadművelet részletes terveinek elkészítését. A művelet a Zala gyakorlat fedőnevet kapta. A feladatot az akkoriban legjobban felszerelt magyar hadosztály, a zalaegerszegi 8. számú gépkocsizó lövészhadosztály kapta, amit július 26-án 22.00 órakor, fokozott harckészültségbe helyeztek, öt órával később pedig elrendelték a mozgósítást és a hadi létszámra történő feltöltést is. A mozgósítást jóval az előírásos normaidőn belül, 27-én kora délutánra végrehajtották. Több mint háromezer tartalékos katonát és tisztet, több száz gépjárművet, munkagépet vonultattak be.

A határ közelében elhelyezkedett magyar csapatok a három hét várakozást a tartalékosok felkészítésére, gyakorlatokra, a bevonultatott civil járművek technikai felkészítésére használták fel. A legfelső vezetés kivételével a résztvevők úgy gondolták, hogy csak hadgyakorlatról van szó, bár köztudottak voltak a Csehszlovákiával kapcsolatos feszültségek is.

A végső döntés 1968. augusztus 18-án született meg Moszkvában. Augusztus 20-án este a magyar egységek elhagyták körleteiket és megkezdték a felzárkózást a határra, éjfélkor pedig átlépték azt. A csehszlovák vezetés már korábban parancsot adott ki arra, hogy intervenció esetén csapataik ne tanúsítsanak ellenállást, ezért harcra nem került sor.

MiG-15-ös a szolnoki repülőmúzeumban ’68-as festéssel: a piros csíkok az azonosítást segítették

A katonai előkészületek is jóval hamarabb, már egy hónappal a végső döntés előtt megindultak. A tervezők főleg a szovjet csapatokra építették a hadműveletet, a szövetséges erők használata nem katonai, hanem politikai döntés volt. A magyar hadsereg számára egy másodlagos fontosságú feladatot jelöltek ki, a Vág-Duna-Ipoly által határolt terület megszállását. Magyarország 12 500 katonát, 155 harckocsit, 200 löveget, 2 000 egyéb járművet adott az akcióhoz. A magyar alakulatok végrehajtották feladatukat. A magyar csapatok aznap 14 óráig végrehajtották harcfeladatukat, birtokba vették a kijelölt településeket és tíz helyőrséget hoztak létre: Nyitra, Nagytapolcsány, Szered, Érsekújvár, Léva, Vágújhely, Pöstyén, Galgóc, Nagykürtös és Verebély helységekben. Augusztus 25-én a Déli Hadseregcsoport parancsnoka kiterjesztette a magyar hadosztály megszállási körzetét egészen a Kis-Kárpátok lábáig. Ennek megfelelően új helyőrséget állítottak fel a magyarok Nagyszombatban (Nagykürtös helyett).

A megnövekedett feladatok ellátására a megszálló erőket megerősítették egy karhatalmi zászlóaljjal, és mozgósították az egri 6. gépkocsizó lövészezredet is, ami 27-én érkezett Érsekújvár térségébe. A hadosztály erőinek elhelyezkedése ezután már változatlan maradt október végi hazatérésükig.

A beavatkozás amiatt is sokkolta a lakosságot, mert Csehszlovákiában 1945 nyara óta nem állomásoztak szovjet csapatok. A honvédség bevetése (bár az többnyire a magyarok (is) lakta területeken zajlott) további visszásságokkal is járt. Az egyik ilyen volt a területvisszacsatolás kérdése, amelyet több cseh és szlovák vezető és író is felvetett; bár a részvétel alól nem tudott kibújni, Magyarország vezetőinek ekkor nem voltak revíziós szándékai, pláne, hogy attól tartottak, hogy ezt a szovjetek sem hagynák szó nélkül. 

A magyar kocsmákban irredenta dalok szóltak, a határ túloldalán "ismét" a magyarok elnyomása ellen hirdettek harcot - amikor a magyar hadsereg 1968-ban bevonult Csehszlovákiába.

A magyar belügyminisztériumi jelentésekben is megjelenik a Trianon és a revízió direkt említése – derül ki Kiss András a ’68-as csehszlovák események eddig nem, vagy csak kevésbé ismert dokumentumait közlő munkájából.

Balogh Zsolt 1968-ról szóló dokumentumfilmjében egy visszaemlékező elmondja, hogy "Eligazítottak, ha átmegyünk a határon és egy épületből lövés ér minket, vagy lövik az autót, azt mindenki tudta, hogy először a gépkocsit lövik ki, meg volt adva, hogy a középső sor lövi a felső emeletet, nehogy a középső sor akarja lőni a földszintet, mert egymást lelövik. Nyilván, ahogy körben ültek, meg lett mondva, hogy a géppuskás elfoglal egy olyan állást, hogy ahol teljesen be tudja pásztázni az egész épületet.

Lassan érünk, láttam, föl van festve valami és közel érkeztünk, sőt el is hagytam, amikor a főnök azt mondta, állj csak meg. Menjünk már vissza, mi van oda felírva. Hitler 1938, Brezsnyev 1968. Hatalmas nagy betűkkel, egy öt méter széles út, frankóra fel volt festve ez a kis idézet, meg minden ház falán Dubcek Sloboda, Dubcek Sloboda minden ház falán. Abban már úgy leesett, hogy itt a Dubceket imádják.

Hogy is volt? Köszöntjük, nem a háborúból hazatérő, az nem volt, nem is felszabadító, valami érdekes plakát volt, … magyar katonákat, a drága magyar katonákat. A komáromi hídon."

„A szovjet-csehszlovák tárgyalások helyével kapcsolatosan felmerült: »Különös«, hogy a szovjet és a csehszlovák politikusok a nemzeti függetlenségről vitatkoznak és mindezt »magyar» területen teszik. Az a hely, ahol a tárgyalás van, a »történelmi Magyarország«, amely »nem illeti meg a csehszlovákokat”. »Bizarr« helyzetet idéz elő, hogy »a csehszlovákok védekeznek a szovjet imperializmus ellen olyan területen, ahol maguk is hódítók«. […] Felmerültek itt is – más véleményekben is – nacionalista megnyilvánulások. Vannak, akik abban reménykednek, hogy Csehszlovákia „büntetése” az lesz, hogy vissza kell adniok a magyarlakta területeket” – olvasható a magyar belügyminisztérium szigorúan titkos jelentésében, amelyben a közhangulatról tájékoztatják az illetékeseket. A magyar belügyi és katonai szervek kiemelt figyelmet fordítottak nemcsak a felvidéki magyarok és szlovákok, hanem a Magyar Néphadsereg személyi állománya körében tett megnyilatkozásokra is.

„Egy kormárnói lakos elmondta, hogy Szlovákia területén a magyarlakta városokban és községekben a szlovák nemzetiségű lakosok a szovjetellenesség mellett éles magyarellenes hangot ütnek meg. […] Elmondták, hogy a szlovákok részéről a magyarsággal szemben erős soviniszta agitáció kezdődött. »Magyarokkal, zsidókkal és cigányokkal nem akarunk együtt élni, takarodjanak ezek Szlovákiából» szövegű falragaszok jelentek meg.”

Meg kell említeni, hogy mielőtt ezek a hangulatjelentések készültek, a Varsói Szerződés csapatai demonstratív hadgyakorlatot tartottak Csehszlovákia területén, az országba összesen 24 ezer katona érkezett, köztük 800 magyar honvéd. De Magyarországon is “különös dolgok” történtek, például: „Jelentették, hogy a csörnyeföldei italboltban néhány személy, italozás közben irredenta nótákat énekelt”. A katonai inváziót Csehszlovákiában egyre erősödő magyarellenesség követte.

„A csehszlovák csendőrök és vámosok között azonban továbbra is sokan vannak, akik szovjet- és magyarellenes magatartást tanúsítanak. […] Határőreink a sátorosi csehszlovák őrssel nem tudtak kapcsolatot teremteni, mert azok valamennyien le voltak részegedve és a büfében lázítottak a Varsói Szerződés országai ellen.”

A hazatérő turisták is provokációkról számoltak be: „Egyre több információ érkezik arról, hogy a szovjetellenesség mellett fokozódik a magyarellenes hangulat is. […] A hazatérő magyar állampolgároktól szerzett információ szerint a magyar turistákat és látogatókat egyre jobban inzultálják és szidalmazzák. Egyes helyeken elszedik csomagjaikat, értéktárgyaikat, erőszakkal kényszerítik őket arra, hogy járműikkel más útvonalra térjenek le, esetenként kővel dobálják őket. Kassán a hangos híradón szólítottak fel minden magyart, hogy menjenek haza. Többen elmondják, hogy az inzultálók és provokálók főleg 13-15 éves fiatalokból álló csoportok. Ezek egyes magyar turistákat felakasztással fenyegettek meg.”

Fájlalták a beavatkozást a felvidéki magyarok is: „Érsekújváron és Nyitrán huligán elemek magyar harckocsikra nyilaskeresztet rajzoltak és azt kiabálták, hogy ezer évig harcoltak a magyar elnyomás ellen és ezt most már végleg meg akarják szüntetni. Hozzáfűzték: »ezt mondjátok meg Kádár Jánosnak!« […] A magyar ajkú csehszlovák állampolgárok közül többen kijelentették, hogy fáj nekik a magyar csapatok részvétele ebben az akcióban, s ezért Kádár elvtársat tették felelőssé.”

Csehszlovákiában a magyarokat egyértelműen megszállóknak tartották, amiket falfirkákon, falragaszokon is kifejeztek: „Ne menjetek át a történelembe ártatlan emberek lemészárlásával. Magyarok! Tetszik-e nektek, hogy az oroszok nálatok odahaza vannak? Nekünk nem.”, vagy a „Magyarok, menjetek haza! Hív a haza!”.

 Korabeli falfirka

Harminc év telt el az első bécsi döntés óta, s a teljesen más ideológiai alapon álló Magyar Néphadsereg nem a területi visszacsatolás, hanem az „elvtársi segítségnyújtás” címén vonult be a felvidéki területekre, ahol nyoma sem volt „ellenforradalomnak”. A lakosság „csupán” a polgári engedetlenség eszközeit alkalmazta, amelyet a zalaegerszegiek sem tudtak felszámolni, de igyekeztek békés és higgadt magatartást tanúsítani.

A Varsói Szerződés katonái egy hónapig, 1968. szeptember 20-ig állomásoztak Csehszlovákiában. Az „emberarcú szocializmus” rövid időszaka véget ért, a reformokat eltörölték, így a Szovjetunió kevesebb vérrel tudta érvényesíteni akaratát, mint 12 évvel korábban, Magyarországon. A siker 1969 áprilisában, Dubcek lemondatása után lett teljes, amikor Gustav Husak lett a pártfőtitkár, és a „normalizáció” jelszavával megkezdődött egy újabb keményvonalas rendszer kiépítése.

A nyugati világ az 1968-as bevonulást követően hasonlóan viselkedett, mint a magyar szabadságharc vérbe fojtása idején: a NATO nem vállalta a katonai kockázatot, de az ENSZ Biztonsági Tanácsa napirendre tűzte az ügyet, miközben tüntetések kezdődtek Helsinkiben, Lisszabonban, és számos nagyvárosban. Bár az Egyesült Államok és a Szovjetunió viszonya sokat romlott a prágai tavasz leverése után, a szuperhatalmak idővel napirendre tértek az ügy felett; Csehszlovákiának ezután egészen 1989-ig kellett várnia, míg a bársonyos forradalom során lerázhatta magáról a kommunista diktatúra nyűgjét.

Győr, 1968. október 21. Elvonulnak Győrből a hazatérő egységek. A győri Szabadság téren ünnepélyesen fogadták a Csehszlovákiából hazatért magyar katonai egységeket. Sajnos dél-felvidék hazatérését nem ünnepelhettük meg ekkor. MTI Fotó: Friedmann Endre

1968-ban a prágai őrségváltást mind a csehszlovákok, mind a felvidéki magyarság is megsínylette.  A szovjet bevonulás évtizedekig tartó feszültséget generált nemcsak a politikában, de a lakosság körében is. Miután a korrekt nemzetiségi politikára törekvő Dubček rövid regnálása idején fellélegezhettek a cseh nacionalista Novotný 15 éven át tartó represszív uralma alól, ismét egy magyargyűlölő került Csehszlovákia élére: az a Gustáv Husák, aki 1945-ben a Szlovák Nemzeti Tanács belügyi megbízottjaként főszerepet játszott a magyarok és németek kollektív bűnösségét deklaráló, a felvidéki magyarság jogfosztását és kitelepítését lehetővé tevő kassai kormányprogram megvalósításában.

Egy fiatal magyar katonaorvos visszaemlékezései mutatják be legjobban a felvidéki magyarok akkori helyzetét:

„Ezek a szegény ottani magyarok... fogalmuk sem volt, mit akarunk, csak azt látták, hogy a város tele lett magyar tankokkal, magyar katonai járőrök cirkáltak, mint náluk 56-ban, kb. ugyanúgy és ezek azt hitték, azért mentünk, hogy felszabadítsuk... a Felvidéket. Ismét magyar terület lesz. Ahogy mentünk, számtalanul ugrottak a nyakunkba, hála istennek itt vagytok. Vére, jaj de jó, mi magyarok vagyunk, magyarokhoz akarunk tartozni. és és mi tudtuk, hogy nem ezért megyünk, ez nagyon kínos volt nekünk. A kínosabb volt akkor, amikor egyik oldalról jöttek az ottani magyarjaink nagy zászlókkal, piros, fehér zöld, magyarok vagyunk és a másik oldalról jöttek a csehek a cseh zászlókkal, hogy mi csehek vagyunk és csehek akarunk maradni. És a kettő között ott álltak a magyar katonák és senki nem tudott mit csinálni, a két oldalt a tüntető tömeg."

Október 16-án Prágában aláírták azt az egyezményt, amely értelmében Csehszlovákiában is megjelentek az “ideiglenesen ott állomásozó” szovjet csapatok. Az intervenció egyetlen pozitív hozadéka az volt, hogy bebizonyosodott, a magyar haderő képes gyorsan (igaz, csak kis kötelékekkel és rövid távolságokon) reagálni és működni. Sokkal jelentősebbek voltak a negatív hatások, amelyek időnként még ma is éreztetik magukat mind Magyarország és a csehszlovák utódállamok, mind pedig a felvidéki és anyaországi magyarok kapcsolatában. Kádár János és a magyar vezetés szerepe a legelfogultabb vélemények szerint is kérdéses volt, amit jól mutat, hogy a beavatkozásban részt vett katonák is alig kaptak kitüntetést, a magyar részvételt pedig igyekeztek a lehető legjobban a szőnyeg alá söpörni.

1968-ban a magyarok nagy történelmi lehetőséget mulasztottak el, mivel ekkor a szovjetek példát kívántak statuálni a csehszlovákokkal, így Kádár Jánosnak lehetősége lett volna tárgyalni velük egy esetleges I. bécsi döntéshez hasonló területi revízióról, illetve - bátortalanabb próbálkozásként - kísérletet tehetett volna (a szovjet nyomásra Romániában létrehozott Maros Magyar Autonóm Tartomány mintájára) egy dél-szlovákiai magyar autonómia kialakítására is. Kádár János azonban jó kommunistához híven cserbenhagyta a magyarságot.

1938-ban már visszatért a felvidék magyarok lakta része, 1968-ban és 1992-1993-ben ezt a lehetőséget elmulasztottuk, 52 évvel és 27 évvel ezelőtt lehetőségeket kaptunk... ha legközelebb is adódna ilyen lehetőség, fogadjuk meg most, közösen, hogy élni fogunk vele!

Budapest, 2020.11.24., Bálint József, Magyarok az Igazságért - MI 

Tudta, hogy volt már székelyföldi magyar autonómia? 17 évig működött, 1952 és 1968 között, de Ceaușescu bedarálta...

Az első világháborút lezáró békefolyamat Erdélyt, így vele Székelyföldet is elszakította Magyarországtól, és Románia fennhatósága alá rendelte, ugyanakkor a nemzetközi jog alanyának ismerte el a székely népet az erdélyi szászokkal együtt.  Kevesen tudják, talán még sok Székelyföldön élő sem, de Székelyföldön már volt autonómia 17 esztendeig. 

Sztálin ajándéka a magyaroknak

1945 után átalakult Kelet- és Közép-Európa, a Szovjetunió hálói szép lassan elkezdték átszőni Európa ezen szegletét, így Romániát is. 1952-ben szovjet parancsra létrejött a székelyföldi Magyar Autonóm Tartomány. Létét az újonnan elfogadott román alkotmány szavatolta. Sztálin addig nem volt hajlandó rábólintani az új román alkotmányra, amíg az elő nem írta a magyarok számára az autonóm tartomány létrehozását. 

A Magyar Autonóm Tartomány és a Maros-Magyar Autonóm Tartomány határai, és időszakai

A vezető román politikusoknak nem állt szándékában a magyar autonómia létrehozása, annak ellenére, hogy az 1919. december 9-én a Szövet­séges és Társult Főhatalmak és Románia között létrejött Párizsi Kisebbségi Szerződés 11. szakasza előírta: Románia az erdélyi székely és szász közületeknek a román állam ellenőrzése mellett vallási és tanügyi kérdésekben helyi önkormányzatot engedélyez. A korban az autónómiát úgy nevezték, hogy az "Sztálin ajándéka a magyaroknak".

Az egész annyira szovjet ötlet volt, hogy valójában a helyi magyar politikusok sem tartották reálisnak, hogy küzdjenek érte, Rákosinak és a magyar államnak szintén nem volt köze az egészhez. Különben is, 1948 után a magyar-román határt, ha fizikailag vasfüggöny nem is volt rajta, gyakorlatilag lezárták, Erdély és Magyarország között megszűnt a közlekedés. Bár a II. világháború utáni párizsi béketárgyalásokon a magyar küldöttség felvetette a székelyek autonómiát, ezt akkor a románok heves tiltakozására lesöpörték az asztalról, és a trianoni határok enélkül álltak helyre.

1950-ben szovjet nyomásra közigazgatási reformokat hajtottak végre Romániában. A négy székely megyét (Háromszék, Csík, Udvarhely, Maros) két nagyobb közigazgatási egységhez csatolták, Sztálin tartományhoz, melynek székhelye Brassó (1950-től: Sztálinváros) és Maros tartományhoz (székhelye Marosvásárhely). Sztálin tartományban a magyarok aránya 62 % volt (32 % román és 5 % német mellett), míg Maros tartományban 54 %-os magyar többség volt. Bár a jelentősebb magyar többségű Sztálin tartományban a vezető párttisztségek többségét románok töltötték be, Maros tartományban a pártfunkcionáriusok majd kétharmadát magyarok alkották.

A magyar autonóm terület megalapítására vonatkozó ötlet Moszkvából érkezett. 1951 májusában a bukaresti szovjet nagykövetség tudatta a román vezetéssel, hogy hamarosan két szakértő érkezik Romániába, akik az ország közigazgatási beosztását fogják tanulmányozni. A szovjet tanácsadókat legfőképp az érdekelte, figyelembe vették-e Bukarestben a nemzetiségi szempontokat az új közigazgatási rendszer megalkotásakor. A két szovjet szakértő, P. Arhipov és P. Tumanov végül „Feljegyzés egy Erdélyben létrehozandó autonóm tartományról” címmel készített memorandumot. A szerzők szerint, abból a tényből kiindulva, hogy Románia soknemzetiségű állam, s hogy Sztálin és Maros tartományok számos járásában egy tömbben él a magyarság, kívánatos egy erdélyi magyar autonóm terület létrehozása. A szovjet szakértők két tervezetet is elkészítettek a leendő magyar autonóm tartomány határait illetően. Az egyik – végül megvalósuló – tervezet szerint a végül Marosvásárhely központtal megvalósuló erdélyi magyar autonóm terület nyolc járást (Csík, Udvarhely, Sepsi, Rákos, Gyergyó, Kézdi, Erdőszentgyörgy, Marosvásárhely) foglalna magában (összesen 612 ezer fővel, 79 %-os magyar többséggel).

A második változat szerint a magyar autonómia területe kiterjedt volna az erdélyi Mezőségre is, és az akkor még magyar többségű Kolozsvár lett volna a központja. Igaz, e változat szerint a 900 ezer lakosnak csak 60 %-a lett volna magyar nemzetiségű.

Az új román alkotmány változatai körüli vita 1951 végén és 1952 első felében zajlott Bukarestben és Moszkvában, azt viszont a rendelkezésre álló dokumentumok alapján nem lehet egészen pontosan megállapítani, hogy személyesen Sztálin milyen szerepet játszott a magyar autonómia létrehozásában. Mindenestre  a Moszkva által is jóváhagyott végleges alkotmánytervezet 1952 júliusában került Bukarestbe, s ez már tartalmazta a magyar autonómia megalapítására vonatkozó kitételeket. A romániai Magyar Autonóm Tartományt végül 1952 szeptemberében hozták létre.

Székelyföldi „kis magyar világ” 1952-1968 között – az autonómia valósága

1952. szeptember 21-én létrehozták a Székelyföld nagyobbik részét magába foglaló Magyar Autonóm Tartományt Marosvásárhely székhellyel, ahol a magyarság száma meghaladta a 564 000-et (76,9%). A 13 500 km²-es területen létrejött autonóm tartományban a székelyföldi magyarok jogai jobban érvényesülhettek, mint Erdély egyéb területein élő magyaroké, de a MAT területén kívüli erdélyi területeken gőzerővel folyt az asszimiláció. A MAT létét ürügyként használva, a szórványban élő magyarságtól megtagadták az alapvető jogokat (például, anyanyelvhasználat az oktatás, bíráskodás, közigazgatás terén), és ez súlyosan érintette a Székelyföldön kívül eső magyar „mikro-régiókat”. Ez volt az erdélyi gettósítás.

Valójában magyar autonóm tartomány Romániában 1952-1968 között volt (a képen a tartomány 1952-1960 közötti határai láthatóak)

A hivatalos nyelv a román és a magyar volt. A tartomány területe 13 550 km², településszerkezetét tekintve 12 város (közte egy tartományi, 11 rajoni jogú), 226 község és 659 falu alkotta magába foglalva a Székelyföld nagy részét. Lakossága 731 387 fő volt, melyből 565 510 fő (77,3%) magyar, arányuk a tíz rajonból nyolcban erős magyar többséget mutatott ki, kettőben pedig román többséget. Az 1956-os népszámlálás szerint a lakosság 77,3%-a volt magyar, 20,1% román, 1,5% roma, 0,4% német és 0,4% zsidó.

Az 1948. január 25-én tartott népszámlálás adatai szerint a négy székely megyének (Maros, Udvarhely, Csík és Háromszék) összesen 740 381 lakosa volt. Udvarhelyen 97,3%, Háromszéken 87,7%, Csíkban pedig 86,9%-os volt a magyar anyanyelvűek aránya. A Mezőség felé terjedő, közel 330 ezres összlakosságú Maros megyében a magyarok csekély többségben voltak (50,8%).

A tartományban a közigazgatás magyar nyelvű volt (sőt a gyakorlatban a román nyelvűség egyértelműen háttérbe szorult), magyarok voltak a végrehajtók és a helyi vezetők (Kovács István személyében még a Securitate tartományi vezetője is magyar volt).

A román kommunisták retorikája eleinte viszonylag magyarbarát volt (ezzel el is érték, hogy a magyarok jelentős arányban szavaztak a baloldalra az átmenet éveiben), de a románosítás már így is előrehaladt, amikor a Szovjetunió beavatkozott – több szempontból a magyar kisebbség mellett. A magyar autonómia megvalósítását, az ötletet eleinte bojkottálni akaró román politikusok ellenében a szovjetek adták parancsba, kint szövegezték meg a törvénytervezetet is.

Bár a szó mai értelmében nem tekinthető autonómiának, de mégis többletjogokat kaptak az itt élők, és ami a legfontosabb magyar volt. A helyi vezetők 80 százaléka magyar volt, a magyar nyelv a gyakorlatban elsőbbséget élvezett a románnal szemben, ekkor jött létre magyar nyelvű színház és sok más kulturális intézmény is.

Bár volt olyan korábbi tervezet, amiben az autonómia még nagyobb lett volna, és magába foglalta volna Kolozsvárt is, a legnagyobb magyar város végül kimaradt – komoly érdekkülönbség is lett ebből a kolozsvári és a marosvásárhelyi magyar elitek között.

Románia 1952-ben elfogadott alkotmányával ismételten megerősítette a székely nép nemzetközi jogalanyiságát, létrehozva Székelyföld területén a Magyar Autonóm Tartományt: “a Román Népköztársaságban biztosított a közigazgatási-területi autonómia a magyar lakosságnak a székely rajonokban, ahol az egy tömbben él”. A tartomány közigazgatási alegységei a “székely rajonok” nagyjából a székely székek területeit fedték le.

A helyzet azonban messze nem volt ideális, és gyorsan rosszabbra fordult. A fő váltás 1956-hoz kötődik: nálunk alig ismert, hogy a magyar forradalom milyen tömeges megtorlással és kegyetlen retorziókkal járt Romániában is. A forradalmi szolidaritási akciók miatt, vagy pusztán koncepciós alapon közel 50 embert végeztek ki ekkor Romániában, és tízezres nagyságrendben zártak börtönbe másokat – a Regátban még többeket, mint Erdélyben. Ezután már nem volt szabad arról beszélni, hogy Románia többnemzetiségű ország, megszüntették a kolozsvári Bolyai Egyetem önállóságát is, a „magyar sovinizmusra” hivatkozva ekkor kezdték teljesen kivéreztetni a Magyar Autonóm Tartományt.A MAT-ot 1960-ban átalakították, a határait is megváltoztatva magyarlakta területeket vettek ki belőle, és románokat tettek a részévé. Bár ekkor még Gheorghiu-Dej volt hatalmon, a magyar autonómia elleni politika fő alakja már ekkor is Ceaușescu volt.

Az 1958-as szovjet csapatkivonás pedig már egyre egyértelműbb politikai függetlenséget jelentett Moszkvától. Ezért szinte lehetetlen lett volna fenntartani a MAT működését. Utólag visszatekintve: a MAT nagy szerepet játszott a sajátos székely/magyar identitástudat megőrzésében, fenntartva egy sajátos kulturális közeget.

52 évvel ezelőtt, 1968. február 16-án szüntette meg Nicolae Ceausescu román kommunista diktátor a Székelyföld területének nagy részét magába foglaló Maros Magyar Autonóm Tartományt, a jogfosztó intézkedés sajnos Magyarország és a nemzetközi emberjogi szervezetek közömbössége mellett született. Ezen a napon fogadta el ugyanis az akkori Nagy Nemzetgyűlés a megyerendszert meghonosító törvényt, mely ma is érvényes. Mintegy kijátszva ezzel az addig járó autonómiát, és kisebbségi jogokat. A megyerendszert ötven évvel ezelőtt létrehozó, jogfosztó törvény kimondja, hogy a megyék a földrajzi, gazdasági, társadalmi, etnikai körülmények figyelembevételével jönnek létre, tekintettel a lakosság kulturális kapcsolataira és hagyományaira. Azonban ez csak részben igaz, mert jó indokot szolgáltatott az autonómia eltörlésére.

A MAT nem meríti ki a mai értelemben vett autonómia fogalmat, nem egy önálló, külön entitású, közigazgatású területet jelentett, viszont akkoriban sokan mégis pozitív értékű hívó szónak tartották, hiszen alig telt el tíz év a második bécsi döntés területmódosításai óta. 

A korban sokan az autonóm tartományban látták a székelyföldi magyarság megmaradását, mint tömbmagyarság, mert a MAT-ban működő oktatási és kulturális intézmények, színházak, művelődési házak és néptánc csoportok kiemelkedő szerepet játszottak az archaikus székely identitástudat megőrzésében. Ugyanakkor a MAT létrehozása teljesítette Marosvásárhelynek a kulturális-gazdasági központ szerep iránti vágyát, mert ezen időszak alatt olyan fejlett, modern kinézetű „nagyvárossá” kezdett átalakulni, mint az akkortájt példaként emlegetett és irigyelt Kolozsvár.

A Székely Nemzeti Tanács 2018. február 12-én közleményben kérte a Román államot, hogy: „A székelység, tudatában annak, hogy a székely nép a nemzetközi jog alanya, ismerve a területi autonómiák európai gyakorlatát és Románia nemzetközi kötelezettségvállalásait, a székelyek népszavazáson kifejezett akaratára, és 63 székely önkormányzat határozataira alapozva, nem mond le Székelyföld területi autonómiájáról, ezzel egy olyan jog helyreállítását kéri, amelyet a román állam korábban már elismert”. 

Románia makacsul elutasítja a közösségi jogokról szóló vitát, a többség-kisebbség együttélés elemeinek rögzítését. A magyar autonómia ügye azóta is (1989 előtt, illetve a román pártoknál többnyire azóta is), vagy olyan örök utópia és kötelező retorikai elem a romániai magyar politika számára, aminek megvalósításához a székelyföldi magyarság semmivel nem került közelebb a rendszerváltás óta.

A helyzetet rontja, hogy Románia lakosságának a zöme az 1960 óta eltelt több, mint 50 év alatt nem is hallott arról, hogy a kommunizmus legkeményebb éveiben - még 52 évvel azelőtt - területi autonómia és „kis magyar világ” létezett a Székelyföldön.

Beszéljünk hát róla, ismertessük meg az emberekkel, az erdélyiekkel, hogy a román jogrendben is volt már előzménye a magyar autonómiának, aminek jogfolytonossága - akár az uniós jogszervezetek segítségét is igénybe véve - visszaállítható.

Székelyföldi magyar autonómiát! Igazságot a magyaroknak!

Budapest, 2020.11.24., Bálint József, Magyarok az Igazságért - MI