1968-ban mindenki a felvidéki magyar reviziót várta, de Kádár nem merte meglépni...

Már elfeledett tény, hogy Kádár János 1968-ban nagy lehetőséget mulasztott el, ugyanis a megromlott csehszlovák-szovjet viszony és a magyar katonák csehszlovákiai jelenléte kiváló alkalmat biztosított a revízióra, de legalábbis az autonómia kiharcolására a felvidéki magyarok számára.

1968-ban a felvidéki kocsmákban és boltokban irredenta dalok csendültek fel, a magyarok várták a csehszlovák megszállás alóli felszabadulást. Több helyütt revízionista feliratok fogadták a magyar katonákat, az egyik ilyen például a "Hitler 1938, Brezsnyev 1968." - hatalmas nagy betűkkel írt felirat volt, mely a 30 évvel korábbi 1. bécsi döntésre utalva várta a magyarlakta részek hazatérését.

Még csak 23 év telt el azóta, hogy visszaállításra kerültek a trianoni határok, 1945-ig (hivatalosan az 1947-es párizsi békediktátumig) még az I. és II. bécsi döntéseknek köszönhetően a felvidék egy része, Kárpátalja, Észak-Erdély, és a Délvidék magyarok lakta részei hazatérhettek az anyaországhoz, az emberek lelkében még ott él a hazatérés mámoros öröme, és az összetartozás érzése.

Prága szovjet megszállása 1968-ban

Csehszlovákiát 1948 után keményvonalas, Sztálini mintára kiépített kommunista rendszer jellemezte, ám az 1960-as években az enyhülés korszaka következett, forradalmi szelek fújtak. Antonín Novotny pártfőtitkár volt az új időszak elindítója, azonban ő 1964-ben bele is bukott azokba a támadásokba, melyek a szlovák párttagok és az oktatási szféra irányából érték. Novotny helyére, a kongresszus 1968 januárjában – titkos szavazással – Alexander Dubceket választotta meg, aki „új módszerrel”, a közvélemény követelései nyomán kívánta megreformálni a szocialista államot. Ez a szándék vezetett aztán a „prágai tavasz” programjához, mely egy demokratikusabb, szabadabb Csehszlovákiát ígért.

1967. szeptember 7-én a Magyar Népköztársaság, az általa és a Szovjetunió 1948. február 18-án aláírt (majd 1955. május 14-én Varsóban is megerősített) „a magyar és a szovjet nép testvéri kapcsolatait megerősítő és történelmi jelentőségű” Barátsági, Együttműködési és Kölcsönös Segélynyújtási Szerződést az 1967. évi VI. törvény keretében az ország törvényei közé iktatta. A törvényben a Magyar Népköztársaság vállalta, hogy szakadatlanul erősíteni fogja „a szocialista közösség valamennyi országának egységét és összeforrottságát”, valamint, hogy amennyiben a szerződő felek egyikét más állam vagy államcsoport megtámadja, akkor köteles azonnal számára minden segítséget megadni (beleértve a katonai segítséget is), és minden rendelkezésre álló eszközzel támogatást nyújtani.

A szlovák Dubcek által „emberarcú szocializmusnak” titulált rendszer lazított az egypártrendszer szigorán, szabad választásokat ígért, és a kommunista párton kívüli erőket is megpróbálta bevonni a közéletbe. 1968 során eltűnt a cenzúra szellemi nyomása, miközben a gazdaságban nyugati mintájú reformokat vezettek be, és bátortalan kísérletet tettek a piacgazdaság elveinek alkalmazására. Bár a népszerűtlen Novotny után Dubcek reformjai komoly támogatást hoztak a kommunista pártnak, Brezsnyev szovjet pártfőtitkár, és a szomszédos Lengyelország és az NDK vezetői mégis attól tartottak, hogy a „prágai tavasz” az 1956-os magyarországi eseményekhez hasonló következménnyel jár majd. A csehszlovákiai fejlemények azért is aggasztóak voltak, mert 1968 nyarára a tömegek szemmel látható módon gyorsítani akarták a demokratikus átalakulást, miközben egyre hangosabbak lettek a szovjetellenes hangok.

Miután Dubcek népszerűsége tetőpontján volt, ellenállt Brezsnyev és a Varsói Szerződés országai által küldött felszólításoknak – sőt, meg sem jelent a szervezet értekezletén –, a szovjet vezető ezért attól tartott, hogy Csehszlovákia kilép a katonai szövetségből. Jóllehet, Prágának nem állt szándékában a szakítás, hosszas egyeztetések után a Szovjetunió, Bulgária, Lengyelország, az NDK és – Kádár János jóváhagyásával – Magyarország csapatai augusztus 20-án éjjel több oldalról átlépték a csehszlovák határt. Az invázió 200 000 emberrel indult meg, de 21-én és a későbbi napokban becslések szerint további 300 000 katona érkezett a „rebellis” államba, hogy véget vessen Dubcek kormányzásának. Miután a csehszlovák haderő nem tanúsított ellenállást, a Vörös Hadsereg és segédcsapatai az invázió második napjára az egész országot irányításuk alá vonták. A bevonulóknak egyedül a civilekkel gyűlt meg a bajuk, akik igyekeztek megzavarni a megszállókat, szabotálták a hadmozdulatokat, Prágában pedig vonakodtak átadni a középületeket; becslések szerint a prágai tavasz leverése körülbelül 100 áldozatot követelt, a meggyilkoltak mindegyike ellenálló polgári személy volt.

1968. augusztus 20-án indítottak inváziót a Varsói Szerződés tagállamai – köztük Magyarország is – Csehszlovákia ellen, miután az Alexander Dubcek pártfőtitkár által meghirdetett reformok nyomán úgy tűnt, a közép-európai állam megpróbál kiszakadni a szocialista blokkból.

Az SZKP vezetése a csehszlovák párt 1968. januári plénuma, Dubček megválasztása után, 1968. március 20-án utasítást adott a szovjet hadsereg vezérkarának, hogy kezdje meg Csehszlovákia esetleges katonai megszállása terveinek kidolgozását.

Az akkoriban Magyarországon állomásozó szovjet Déli Hadseregcsoport parancsnoka, K. I. Provalov vezérezredes április 8-án kapta meg Andrej Antonovics Grecsko marsall, szovjet honvédelmi miniszter utasítását a hadseregcsoport feladataira Csehszlovákia megszállása kapcsán.

1968. május 8-án a szocialista országok vezetőinek moszkvai csúcstalálkozóján Brezsnyev felvetette a csehszlovákiai válság katonai megoldásának lehetőségét. 

1968. július 25-én a magyar vezérkar megkezdte a hadművelet részletes terveinek elkészítését. A művelet a Zala gyakorlat fedőnevet kapta. A feladatot az akkoriban legjobban felszerelt magyar hadosztály, a zalaegerszegi 8. számú gépkocsizó lövészhadosztály kapta, amit július 26-án 22.00 órakor, fokozott harckészültségbe helyeztek, öt órával később pedig elrendelték a mozgósítást és a hadi létszámra történő feltöltést is. A mozgósítást jóval az előírásos normaidőn belül, 27-én kora délutánra végrehajtották. Több mint háromezer tartalékos katonát és tisztet, több száz gépjárművet, munkagépet vonultattak be.

A határ közelében elhelyezkedett magyar csapatok a három hét várakozást a tartalékosok felkészítésére, gyakorlatokra, a bevonultatott civil járművek technikai felkészítésére használták fel. A legfelső vezetés kivételével a résztvevők úgy gondolták, hogy csak hadgyakorlatról van szó, bár köztudottak voltak a Csehszlovákiával kapcsolatos feszültségek is.

A végső döntés 1968. augusztus 18-án született meg Moszkvában. Augusztus 20-án este a magyar egységek elhagyták körleteiket és megkezdték a felzárkózást a határra, éjfélkor pedig átlépték azt. A csehszlovák vezetés már korábban parancsot adott ki arra, hogy intervenció esetén csapataik ne tanúsítsanak ellenállást, ezért harcra nem került sor.

MiG-15-ös a szolnoki repülőmúzeumban ’68-as festéssel: a piros csíkok az azonosítást segítették

A katonai előkészületek is jóval hamarabb, már egy hónappal a végső döntés előtt megindultak. A tervezők főleg a szovjet csapatokra építették a hadműveletet, a szövetséges erők használata nem katonai, hanem politikai döntés volt. A magyar hadsereg számára egy másodlagos fontosságú feladatot jelöltek ki, a Vág-Duna-Ipoly által határolt terület megszállását. Magyarország 12 500 katonát, 155 harckocsit, 200 löveget, 2 000 egyéb járművet adott az akcióhoz. A magyar alakulatok végrehajtották feladatukat. A magyar csapatok aznap 14 óráig végrehajtották harcfeladatukat, birtokba vették a kijelölt településeket és tíz helyőrséget hoztak létre: Nyitra, Nagytapolcsány, Szered, Érsekújvár, Léva, Vágújhely, Pöstyén, Galgóc, Nagykürtös és Verebély helységekben. Augusztus 25-én a Déli Hadseregcsoport parancsnoka kiterjesztette a magyar hadosztály megszállási körzetét egészen a Kis-Kárpátok lábáig. Ennek megfelelően új helyőrséget állítottak fel a magyarok Nagyszombatban (Nagykürtös helyett).

A megnövekedett feladatok ellátására a megszálló erőket megerősítették egy karhatalmi zászlóaljjal, és mozgósították az egri 6. gépkocsizó lövészezredet is, ami 27-én érkezett Érsekújvár térségébe. A hadosztály erőinek elhelyezkedése ezután már változatlan maradt október végi hazatérésükig.

A beavatkozás amiatt is sokkolta a lakosságot, mert Csehszlovákiában 1945 nyara óta nem állomásoztak szovjet csapatok. A honvédség bevetése (bár az többnyire a magyarok (is) lakta területeken zajlott) további visszásságokkal is járt. Az egyik ilyen volt a területvisszacsatolás kérdése, amelyet több cseh és szlovák vezető és író is felvetett; bár a részvétel alól nem tudott kibújni, Magyarország vezetőinek ekkor nem voltak revíziós szándékai, pláne, hogy attól tartottak, hogy ezt a szovjetek sem hagynák szó nélkül. 

A magyar kocsmákban irredenta dalok szóltak, a határ túloldalán "ismét" a magyarok elnyomása ellen hirdettek harcot - amikor a magyar hadsereg 1968-ban bevonult Csehszlovákiába.

A magyar belügyminisztériumi jelentésekben is megjelenik a Trianon és a revízió direkt említése – derül ki Kiss András a ’68-as csehszlovák események eddig nem, vagy csak kevésbé ismert dokumentumait közlő munkájából.

Balogh Zsolt 1968-ról szóló dokumentumfilmjében egy visszaemlékező elmondja, hogy "Eligazítottak, ha átmegyünk a határon és egy épületből lövés ér minket, vagy lövik az autót, azt mindenki tudta, hogy először a gépkocsit lövik ki, meg volt adva, hogy a középső sor lövi a felső emeletet, nehogy a középső sor akarja lőni a földszintet, mert egymást lelövik. Nyilván, ahogy körben ültek, meg lett mondva, hogy a géppuskás elfoglal egy olyan állást, hogy ahol teljesen be tudja pásztázni az egész épületet.

Lassan érünk, láttam, föl van festve valami és közel érkeztünk, sőt el is hagytam, amikor a főnök azt mondta, állj csak meg. Menjünk már vissza, mi van oda felírva. Hitler 1938, Brezsnyev 1968. Hatalmas nagy betűkkel, egy öt méter széles út, frankóra fel volt festve ez a kis idézet, meg minden ház falán Dubcek Sloboda, Dubcek Sloboda minden ház falán. Abban már úgy leesett, hogy itt a Dubceket imádják.

Hogy is volt? Köszöntjük, nem a háborúból hazatérő, az nem volt, nem is felszabadító, valami érdekes plakát volt, … magyar katonákat, a drága magyar katonákat. A komáromi hídon."

„A szovjet-csehszlovák tárgyalások helyével kapcsolatosan felmerült: »Különös«, hogy a szovjet és a csehszlovák politikusok a nemzeti függetlenségről vitatkoznak és mindezt »magyar» területen teszik. Az a hely, ahol a tárgyalás van, a »történelmi Magyarország«, amely »nem illeti meg a csehszlovákokat”. »Bizarr« helyzetet idéz elő, hogy »a csehszlovákok védekeznek a szovjet imperializmus ellen olyan területen, ahol maguk is hódítók«. […] Felmerültek itt is – más véleményekben is – nacionalista megnyilvánulások. Vannak, akik abban reménykednek, hogy Csehszlovákia „büntetése” az lesz, hogy vissza kell adniok a magyarlakta területeket” – olvasható a magyar belügyminisztérium szigorúan titkos jelentésében, amelyben a közhangulatról tájékoztatják az illetékeseket. A magyar belügyi és katonai szervek kiemelt figyelmet fordítottak nemcsak a felvidéki magyarok és szlovákok, hanem a Magyar Néphadsereg személyi állománya körében tett megnyilatkozásokra is.

„Egy kormárnói lakos elmondta, hogy Szlovákia területén a magyarlakta városokban és községekben a szlovák nemzetiségű lakosok a szovjetellenesség mellett éles magyarellenes hangot ütnek meg. […] Elmondták, hogy a szlovákok részéről a magyarsággal szemben erős soviniszta agitáció kezdődött. »Magyarokkal, zsidókkal és cigányokkal nem akarunk együtt élni, takarodjanak ezek Szlovákiából» szövegű falragaszok jelentek meg.”

Meg kell említeni, hogy mielőtt ezek a hangulatjelentések készültek, a Varsói Szerződés csapatai demonstratív hadgyakorlatot tartottak Csehszlovákia területén, az országba összesen 24 ezer katona érkezett, köztük 800 magyar honvéd. De Magyarországon is “különös dolgok” történtek, például: „Jelentették, hogy a csörnyeföldei italboltban néhány személy, italozás közben irredenta nótákat énekelt”. A katonai inváziót Csehszlovákiában egyre erősödő magyarellenesség követte.

„A csehszlovák csendőrök és vámosok között azonban továbbra is sokan vannak, akik szovjet- és magyarellenes magatartást tanúsítanak. […] Határőreink a sátorosi csehszlovák őrssel nem tudtak kapcsolatot teremteni, mert azok valamennyien le voltak részegedve és a büfében lázítottak a Varsói Szerződés országai ellen.”

A hazatérő turisták is provokációkról számoltak be: „Egyre több információ érkezik arról, hogy a szovjetellenesség mellett fokozódik a magyarellenes hangulat is. […] A hazatérő magyar állampolgároktól szerzett információ szerint a magyar turistákat és látogatókat egyre jobban inzultálják és szidalmazzák. Egyes helyeken elszedik csomagjaikat, értéktárgyaikat, erőszakkal kényszerítik őket arra, hogy járműikkel más útvonalra térjenek le, esetenként kővel dobálják őket. Kassán a hangos híradón szólítottak fel minden magyart, hogy menjenek haza. Többen elmondják, hogy az inzultálók és provokálók főleg 13-15 éves fiatalokból álló csoportok. Ezek egyes magyar turistákat felakasztással fenyegettek meg.”

Fájlalták a beavatkozást a felvidéki magyarok is: „Érsekújváron és Nyitrán huligán elemek magyar harckocsikra nyilaskeresztet rajzoltak és azt kiabálták, hogy ezer évig harcoltak a magyar elnyomás ellen és ezt most már végleg meg akarják szüntetni. Hozzáfűzték: »ezt mondjátok meg Kádár Jánosnak!« […] A magyar ajkú csehszlovák állampolgárok közül többen kijelentették, hogy fáj nekik a magyar csapatok részvétele ebben az akcióban, s ezért Kádár elvtársat tették felelőssé.”

Csehszlovákiában a magyarokat egyértelműen megszállóknak tartották, amiket falfirkákon, falragaszokon is kifejeztek: „Ne menjetek át a történelembe ártatlan emberek lemészárlásával. Magyarok! Tetszik-e nektek, hogy az oroszok nálatok odahaza vannak? Nekünk nem.”, vagy a „Magyarok, menjetek haza! Hív a haza!”.

 Korabeli falfirka

Harminc év telt el az első bécsi döntés óta, s a teljesen más ideológiai alapon álló Magyar Néphadsereg nem a területi visszacsatolás, hanem az „elvtársi segítségnyújtás” címén vonult be a felvidéki területekre, ahol nyoma sem volt „ellenforradalomnak”. A lakosság „csupán” a polgári engedetlenség eszközeit alkalmazta, amelyet a zalaegerszegiek sem tudtak felszámolni, de igyekeztek békés és higgadt magatartást tanúsítani.

A Varsói Szerződés katonái egy hónapig, 1968. szeptember 20-ig állomásoztak Csehszlovákiában. Az „emberarcú szocializmus” rövid időszaka véget ért, a reformokat eltörölték, így a Szovjetunió kevesebb vérrel tudta érvényesíteni akaratát, mint 12 évvel korábban, Magyarországon. A siker 1969 áprilisában, Dubcek lemondatása után lett teljes, amikor Gustav Husak lett a pártfőtitkár, és a „normalizáció” jelszavával megkezdődött egy újabb keményvonalas rendszer kiépítése.

A nyugati világ az 1968-as bevonulást követően hasonlóan viselkedett, mint a magyar szabadságharc vérbe fojtása idején: a NATO nem vállalta a katonai kockázatot, de az ENSZ Biztonsági Tanácsa napirendre tűzte az ügyet, miközben tüntetések kezdődtek Helsinkiben, Lisszabonban, és számos nagyvárosban. Bár az Egyesült Államok és a Szovjetunió viszonya sokat romlott a prágai tavasz leverése után, a szuperhatalmak idővel napirendre tértek az ügy felett; Csehszlovákiának ezután egészen 1989-ig kellett várnia, míg a bársonyos forradalom során lerázhatta magáról a kommunista diktatúra nyűgjét.

Győr, 1968. október 21. Elvonulnak Győrből a hazatérő egységek. A győri Szabadság téren ünnepélyesen fogadták a Csehszlovákiából hazatért magyar katonai egységeket. Sajnos dél-felvidék hazatérését nem ünnepelhettük meg ekkor. MTI Fotó: Friedmann Endre

1968-ban a prágai őrségváltást mind a csehszlovákok, mind a felvidéki magyarság is megsínylette.  A szovjet bevonulás évtizedekig tartó feszültséget generált nemcsak a politikában, de a lakosság körében is. Miután a korrekt nemzetiségi politikára törekvő Dubček rövid regnálása idején fellélegezhettek a cseh nacionalista Novotný 15 éven át tartó represszív uralma alól, ismét egy magyargyűlölő került Csehszlovákia élére: az a Gustáv Husák, aki 1945-ben a Szlovák Nemzeti Tanács belügyi megbízottjaként főszerepet játszott a magyarok és németek kollektív bűnösségét deklaráló, a felvidéki magyarság jogfosztását és kitelepítését lehetővé tevő kassai kormányprogram megvalósításában.

Egy fiatal magyar katonaorvos visszaemlékezései mutatják be legjobban a felvidéki magyarok akkori helyzetét:

„Ezek a szegény ottani magyarok... fogalmuk sem volt, mit akarunk, csak azt látták, hogy a város tele lett magyar tankokkal, magyar katonai járőrök cirkáltak, mint náluk 56-ban, kb. ugyanúgy és ezek azt hitték, azért mentünk, hogy felszabadítsuk... a Felvidéket. Ismét magyar terület lesz. Ahogy mentünk, számtalanul ugrottak a nyakunkba, hála istennek itt vagytok. Vére, jaj de jó, mi magyarok vagyunk, magyarokhoz akarunk tartozni. és és mi tudtuk, hogy nem ezért megyünk, ez nagyon kínos volt nekünk. A kínosabb volt akkor, amikor egyik oldalról jöttek az ottani magyarjaink nagy zászlókkal, piros, fehér zöld, magyarok vagyunk és a másik oldalról jöttek a csehek a cseh zászlókkal, hogy mi csehek vagyunk és csehek akarunk maradni. És a kettő között ott álltak a magyar katonák és senki nem tudott mit csinálni, a két oldalt a tüntető tömeg."

Október 16-án Prágában aláírták azt az egyezményt, amely értelmében Csehszlovákiában is megjelentek az “ideiglenesen ott állomásozó” szovjet csapatok. Az intervenció egyetlen pozitív hozadéka az volt, hogy bebizonyosodott, a magyar haderő képes gyorsan (igaz, csak kis kötelékekkel és rövid távolságokon) reagálni és működni. Sokkal jelentősebbek voltak a negatív hatások, amelyek időnként még ma is éreztetik magukat mind Magyarország és a csehszlovák utódállamok, mind pedig a felvidéki és anyaországi magyarok kapcsolatában. Kádár János és a magyar vezetés szerepe a legelfogultabb vélemények szerint is kérdéses volt, amit jól mutat, hogy a beavatkozásban részt vett katonák is alig kaptak kitüntetést, a magyar részvételt pedig igyekeztek a lehető legjobban a szőnyeg alá söpörni.

1968-ban a magyarok nagy történelmi lehetőséget mulasztottak el, mivel ekkor a szovjetek példát kívántak statuálni a csehszlovákokkal, így Kádár Jánosnak lehetősége lett volna tárgyalni velük egy esetleges I. bécsi döntéshez hasonló területi revízióról, illetve - bátortalanabb próbálkozásként - kísérletet tehetett volna (a szovjet nyomásra Romániában létrehozott Maros Magyar Autonóm Tartomány mintájára) egy dél-szlovákiai magyar autonómia kialakítására is. Kádár János azonban jó kommunistához híven cserbenhagyta a magyarságot.

1938-ban már visszatért a felvidék magyarok lakta része, 1968-ban és 1992-1993-ben ezt a lehetőséget elmulasztottuk, 52 évvel és 27 évvel ezelőtt lehetőségeket kaptunk... ha legközelebb is adódna ilyen lehetőség, fogadjuk meg most, közösen, hogy élni fogunk vele!

Budapest, 2020.11.24., Bálint József, Magyarok az Igazságért - MI