102 éve történt, hogy 1918. december 1-jén 1228 román küldött Gyulafehérváron kimondta Erdély, a Körösök vidéke, a Bánát, és Máramaros Romániához történő csatolását. Alig több mint 1000 ember döntött akkor körülbelül 2,5-3 millió román, és a területen élő összesen 6,9 millió ember sorsáról. Az egyoldalú határozat később teljesen megfosztotta az erdélyi magyarságot önrendelkezési jogától.
A nacionalista román
politikai elit már az első világháború előtt is komoly propagandát folytatott a
Kárpátokon túli igényeik érvényesítésére, később Erdély megszerzése lett az az
ígéret, ami 1916-ban az antant mellé állította az akkor még semleges balkáni
államot. Erről titkos egyezményt is írta alá. 1916 szeptemberében I. Ferdinánd
katonái meg is indultak a neki ígért kelet-magyarországi területek
elfoglalására, azonban a központi hatalmak visszaverték a támadást, és
különbékére kényszerítették a királyságot, így Románia Kárpátokon túli reményei
szertefoszlottak.
Egészen 1918-ig nem
is látszott esély Erdély elrablására, azonban 1918-ban a világháború eldőlni
látszott az antant javára, ezért Románia 1918. november 10-én - egy nappal az
általános fegyverszünet előtt - sikeresen visszaugrott a háborúba. Itt érdemes
rögzíteni, hogy a román diplomácia több dologgal is felrúgta a bukaresti titkos
megállapodás pontjait, november 12-én ugyanis - egy nappal a belgrádi
fegyverszünet megkötése előtt - már csapatokat indított Erdély megszállására
Románia és
Magyarország között 1918. november közepétől elkezdődött egyfajta
önrendelkezési verseny Erdélyért. Már 1918 után államilag irányított román betelepítési folyamat indult meg a Kárpátokon túlról. Azonban míg ez időben a magyar kormány leginkább az ország
konszolidálásával volt elfoglalva, addig az erdélyi román vezetők
egyeztetéseket kezdeményeztek a román kormánnyal, Erdély elszakításáról, ezért
kezdtek nemzetgyűlés szervezésébe. A cél, hogy egy bizonytalan kimenetelű
népszavazást kiváltsanak ezzel, és nyugat-európai legitimációt szerezzenek
kelet-magyarországi megyéinkre.
November 9-én a román nemzeti tanácsok és gárdák
ultimátumot idéztek a Károlyi-kormány felé, melyben megfogalmazták 26
magyarországi megyére való igényüket, és követelték a vármegyei közigazgatás
átadását. Jászi Oszkár Aradon ült le tárgyalni a román vezetőkkel. A magyar
kormányküldöttség kifejtette, hogy a régió lakossága teljesen vegyes, ott csak
relatív román többség van, ezért autonómiát ajánlott a románok számára. Azonban
Románia támogatását erősen maga mögött érző Iuliu Maniu kijelentette, hogy
ez kevés, a románok ki akarnak válni a magyar államból. Az aradi kudarc
ellenére a Károlyi-kormány – az antant jóindulatának elnyerése érdekében – a
későbbiekben igyekezett partnerként közelíteni Romániához, így például - sokak
által jogosan hazaárulásnak minősítve - a december 1-jére összehívott
gyulafehérvári nagygyűlés előtt a Magyar Államvasutak ingyen vonatokat
biztosított az oda tartó román demonstrálók számára.
A nemzetgyűlésen összegyűlt küldöttek kimondták: "Erdély, Bánát és Magyarország összes románjainak meghatalmazott képviselői 1918. november 18-án (december 1-jén) nemzetgyűlésbe gyűlve Gyulafehérvárt, a románoknak s az általuk lakott területeknek egyesülését Romániával."
Ha a 102 évvel ezelőtti ígéreteknek érvényt tudtunk volna szerezni, akkor az erdélyi magyarság ma minden szintű autonómiával rendelkezne.
"Kétszázezer ember fog összegyűlni"
A budapesti kormány megpróbálta menteni a menthetőt, ezért 1918. december 8-án a kolozsvári egyetem tanárát, dr. Apáthy Istvánt kinevezte kelet-magyarországi főkormánybiztossá. Az Apáthy vezetése alatt álló Magyar- és a Sándor Józseffel az élén működő Székely Nemzeti Tanács december 17-én egyesült és megalkotta az Erdélyi Magyar Kormányzó Bizottságot, amely egy kiáltványt adott ki, önrendelkezési jogot követelve az erdélyi magyarság számára és nemzetgyűlést hívott össze Kolozsvárra december 22-ére, miközben a román csapatok már a város megszállását tervezték.
Az Ellenzék című napilap az esemény kapcsán megjelenő vezércikkében azt írta: „Jöjjetek el Erdély magyarjai vasárnapra igazságos Mátyás szobra alá, hogy százezer magyar torokkal kiáltsuk ki az egész világnak, hogy mi igazságot és szabadságot akarunk.” „Kétszázezer ember fog összegyűlni vasárnap délelőtt Kolozsvár főterén, hogy hangot adjon huszonhat vármegye magyarsága szavának. Nem fogjuk megfújni a harci riadót, mert harcról, háborúról nincsen szó közöttünk. Mi eldobtuk magunktól a gyilkolás szerszámait és kitártuk karjainkat, hogy szeretettel öleljük lelkünkhöz az egész világot. De élni akarunk. És szabadságot akarunk. Századokig voltunk Ausztria rabszolgái. Most eljött a felszabadulás. Nem akarunk újabb elnyomás alá kerülni. Nem akarunk uralkodni más nemzeten. De nem tűrjük és el nem viseljük, hogy felettünk más nemzet uralkodjon.”
A román csapatok december 18-án átlépték a fegyverszüneti szerződésben megállapított demarkációs vonalat, és Traian Moşoiu tábornok, az Erdélybe bevonuló román csapatok parancsnoka megüzente Apáthynak, hogy az Antant felhatalmazása alapján megszállja Kolozsvárt, s ha ellenállás lesz, akkor lövetni fogja a várost.
Ilyen körülmények között került sor 1918 december 22-én, pontosan három héttel a gyulafehérvári pontok proklamálása után, Kolozsváron összehívták a magyar nagygyűlést, melyen a megfélemlítések ellenére is, több tízezer ember tiltakozott a román hódítás ellen. A gyűlés elnöke Újhelyi Ferenc, alelnökei: Sándor József, dr. Janovics Jenő és Rusz György voltak, jegyzője: Jordáky Lajos. A megmozdulás az Ipartestület nagytermében kezdődött és a Főtéren zajlott le. A nagygyűlés bizonyára a propaganda céljaira is szolgált, ezért arról Filmharadó is készült, melynek egyik célja az volt, hogy a Párizs környéki béketárgyalásokra bizonyítsa, hogy tömegek állnak ki Magyarország területi integritása mellett. A résztvevők között jelen volt pár román és német képviselő is. A magyarok kinyilvánították, hogy nem akarnak Magyarországtól elszakadni. Feltételezhetjük, hogy sok román sem akart volna elszakadni, ezért is féltek a románok a népszavazás kiírásától.
Erdély 26 vármegyéjének kolozsvári nagygyűlése (1918-as, korabeli filmhíradó)
A nagygyűlés "a román fegyverek árnyékában zajlott", talán éppen ezért is sikerült Apáthy István beszéde annyira szenvedélyesre: „Legyőzve ellenségeink túlereje által, be kell ismernünk, hogy levertek bennünket! De annyira nem győztek le, hogy a körülöttünk lakó bármely nemzetnek joga volna rendelkezni felettünk. Annyira nem győztek le, hogy valamennyi itt lakó nemzetnek joga lehessen az ország feldarabolását kimondani s egyik darabját az egyik, a másik darabját a másik országhoz csatolni. Annyira nem győztek le, hogy ma már le kellene mondanunk emberi és nemzeti jogainkról. Legyőzhették bennünk a testet erőszakkal, de nem győzhették le lelkünket az igazság fegyverével. Gyulafehérváron a román nemzeti komité kinyilvánította, hogy Magyarország 26 vármegyéjének románsága egyesül Romániával és így a 26 vármegye területén lakó összes népesség Romániához tartozik. Ezen a területen csaknem négymillió nem románnal szemben csupán kétmillió kilencszáznyolcvanezer száznyolcvanhat román él. Ezeknek a velük szemben álló többség felett nincsen joguk határozni."
A román nem nemzet, hanem foglalkozás
Románia súlyos szerződésszegést követett el, amikor december 8-án a szerb fővárosban megvont demarkációs vonalat (a Marost) átlépte, és a fegyveres ellenállásról lemondó budapesti kormány tétlenségét kihasználva az általa követelt területek jelentős részét megszállta. Karácsony napján a román hadsereg bevonult Kolozsvárra, ahol minden demokratikus intézményt megszüntetett.
Az önrendelkezési elvek azonban csak a gyulafehérvári gyűlés kimondásáig voltak érdekesek a románok számára, a magyar területek megszállását követően teljesen figyelmen kívül hagyták a magyar nemzetgyűléseken kimondott igényeket, illetve az 1918-as memorandumban rögzített korábbi ígéreteiket. A megszállt területen élő nemzettestvéreink, és az évszázadokon velünk élő német ajkúak ugyan egy ideig még reménykedtek a gyulafehérvári határozatok által garantált jogoknak („teljes nemzeti szabadság az összes együtt élő népnek…”), a bukaresti kormányzat, csak Erdély Nagy-Romániához való, feltétel nélküli csatolását foglalta törvénybe. Az Antanttal aláírt 1919. december 9-ei kisebbségi szerződést a román törvényhozás sohasem ratifikálta. Ez a szerződés a nem románok számára biztosította volna az általános jogegyenlőséget, a szabad nyelvhasználatot, valamint az anyanyelvi oktatást, sőt a magyarok és szászok számára kulturális autonómiát is kilátásba helyezett. Az 1923-as román alkotmány már nemzetállamnak minősítette Romániát, ezzel már előrevetítve a későbbi román nemzetállami törekvéseket.
Később az egymást követő román kormányok nemzetiségi politikája arra irányult, hogy megfossza a romániai magyarságot anyagi hátterétől és intézményrendszerétől, vagy – ha erre nem volt lehetőség – legalábbis korlátozza a magyar intézmények önkormányzati lehetőségeit, új román középosztály kinevelésével megpróbálta kiszorítani a magyarságot a közigazgatás minden szférájából. Az igazságtalanságok ellen fellépő magyar sérelmi politika szinte teljes egészében eredménytelen maradt. A magyar településneveket románosították, a hivatalokban megtiltották a magyar nyelv használatát. 1921-ben a magyar arisztokráciát megfosztották birtokaiktól, melyeket az elsősorban román parasztok között osztottak fel.
A magyar nyelvű oktatás 1919 után gyakorlatilag a felekezeti iskolákba szorult vissza, ezernél több magyar tannyelvű állami népiskola szűnt meg. A magyar tannyelvű állami iskolák, valamint a román iskolák magyar tagozatainak számát fokozatosan csökkentették. Az 1925-ben hozott úgynevezett magánoktatási törvény előírta, hogy nemcsak a román nyelvet, hanem a történelmet, a földrajzot, az alkotmánytant is románul kell tanítani az iskolákban.
A következő évtizedekben a magyarság jogai csak tovább szűkültek, és jelentősen sérültek: iskolabezárások, kötelező román nyelvű oktatás. A 40-50-es évektől kezdve számos magyar tannyelvű iskolát beolvasztottak román iskolákba, elsősorban szórványvidékeken. Az oktatásban korlátozták a magyar nyelv használatát (így például egyetemeken a gyakorlati vizsgákat kizárólag román nyelven lehetett letenni), sőt a kórházakban a kórlapírás is kizárólag az állam nyelvén kellett történjen. 1974-ben bevezették azt a rendeletet miszerint magánszemélyeknek, elsőfokú rokonok kivételével tilos külföldi magánszemélyeket elszállásolnia. 1984-ben megszüntették a kisebbségek nyelvén sugárzott televízióadást, a rádióadások idejét jelentősen korlátozták.
December 1-je román nemzeti ünnep, magyar gyásznap
Románia 1990-ben tette meg nemzeti ünnepévé december elsejét. Ion Iliescu akkori posztkommunista államfő azért választotta ezt a napot, hogy ezzel megsértse az erdélyi magyarság érzékenységét, és kellően felszítsa a nacionalista érzelmeket, amik később jelentős mértékben hozzájárultak a hatalma megszilárdításához.
A szocializmus időszakában Románia nemzeti ünnepe augusztus 23. volt, a második világháborúból való sikeres kiugrás napja. A kiugrást a nemrég elhunyt Mihály király vezette, de a kommunisták termeszesen azt hazudták, hogy az ő művük volt.
1866 és 1947 között május 10-e volt a román nemzeti ünnepnap, ami tényleg több szempontból is fontos nap az úgynevezett román történelemben. Ugyanis I. Károly von Hohenzollern-Sigmaringen akkor vált a Duna menti fejedelemség uralkodójává. 1877. május 10-én kiáltotta ki Románia, az Oszmán Birodalomtól való függetlenségét, rá négy évre pedig ezen a dátumon koronázták Károly fejedelmet királlyá. Már a nemzeti ünnepnapok ilyenfokú bizonytalan keresése is jól mutatja, hogy maga a román állam is instabil alapokon nyugszik.
1990-ben több dátum is felmerült nemzeti ünnepként, többek között május 10., valamint december 16. is, az 1989-es temesvári forradalom kitörésének az emléknapja. A magyar közösség az utóbbi dátumhoz ragaszkodott, de a posztkommunista rezsimnek ez nem nyerte el a tetszését, így végül nacionalista indíttatásból december elseje mellett döntöttek.
A magyar baloldal szégyenteljes cselekedetei közé tartozik 2002. december 1-je, amikor is Medgyessy Péter Erdély elcsatolása évfordulóján a budapesti Kempinski Hotelben pezsgővel koccintott román kollégájával, Adrian Nãstaséval. Az ünneplők között megjelentek hazánk akkori balliberális vezetői Göncz Árpád (SZDSZ) volt köztársasági elnök, Kovács László (MSZP) külügyminiszter, valamint az RMDSZ több magas rangú politikusa is. Ezért is szoktuk mondani: Soha többé baloldalt!
Erre válaszul Szijjártó Péter, magyar külügyminiszter 2016-ban és 2017-ben is megtiltotta a magyar diplomatáknak, hogy megjelenjenek olyan eseményeken, amelyet a román nemzeti ünnep alkalmából szerveztek. 2018 óta már az erdélyi magyar önkormányzati képviselők többsége sem kívánt részt venni a román centenáriumi ünnepségeken.
Egy román politikusnak, Mădălin Guruianunak sikerült nagyon találóan megfogalmazni a magyarok viszonyát a román ünnephez: „December 1. román érték, egy rendkívül fontos ünnep, és továbbra is ennek kell lennie, de a jelenlegi formájában nem tekinthető Románia országos ünnepének. Ez az ünnep a román nemzet ünnepe, amelyet Romániában és a határain túl – Besszarábiában, Bukovinában – is meg kell ünnepelnie a románságnak, de nem alkalmas arra, hogy Románia országos ünnepe legyen... Egyrészt \"nem természetes”, hogy a határokon túl, Ukrajnában, Moldovában élő románok egy másik állam – Románia – ünnepét ünnepeljék, másrészt a Romániában élő nemzeti kisebbségek, különösen a magyarok számára ez a nap nem ok az ünnepre, és nem jelképez egy olyan közös értéket, amellyel az ország minden lakója azonosulni tud.”
Az Antantnak köszönhetően 1918. december 1-jén az akkor 2,5-3 milliós erdélyi és bánsági románság jogot kapott arra, hogy döntsön 6,9 millió ember sorsáról.
A román vezetők döntöttek az Erdélyben élő összes nemzetiség sorsáról, annak ellenére, hogy november 28-án a székelyek és december 22-én a kolozsvári magyarok is kimondták, hogy nem szeretnének Romániához tartozni, a közel 1,7 millió magyar hangját már nem hallották meg a nyugati hatalmak, így őket román uralom alá kényszerítették.
A gyulafehérvári memorandumban megfogalmazott román ígéretek, mint a teljes nemzeti szabadság az együtt lakó népek számára; az egyenlő jog és teljes autonómia a megduzzadt ország összes felekezetének; a korlátlan sajtó-, gyülekezési és egyesülési jog mind-mind ígéretek maradtak és 102 éve sem valósultak meg. Elszakított nemzettársainkra 1918. december 1-je után – etnikai kisebbségként – keserves világ szakadt, melyben identitásuk legapróbb morzsájáért azóta is kénytelenek elkeseredett harcot vívni. Ezért kimondhatjuk, hogy Románia elveszítette minden jogát Erdélyre.
Az erdélyi magyaroknak üzenjük: Tartsanak ki! Amint lehetőségünk lesz rá, jönni fogunk!
Azonban december 1-jén mi, magyarok szebb dologra is emlékezhetünk, ugyanis ezen a napon született Vörösmarty Mihály, aki később a Szózatban az alábbiakat írja:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése