A Kárpát-medence elmúlt 100 évének történelme bebizonyította, hogy bizonyos időközönként mi magyarok kapunk a történelemtől olyan lehetőségeket, hogy legalább részlegesen egyes elrabolt területeinket visszaszerezhessük. Trianon után a magyar politikai elit elsődleges célkitűzése a revízió volt, ezért építettek diplomáciai kapcsolatokat, és ilyen propagandát is folytattak. Amiben akkor szélsőbaltól szélsőjobbig mindenki egyetértett az az, hogy Trianon igazságtalan volt, és az elrabolt területeinket vissza kell szereznünk. Versek, újságcikkek könyvek mind-mind erről szóltak, és az országot ellepték a revíziós igényt kifejező országzászlós emlékművek.
18 évvel Trianon után a magyar diplomácia céltért, 1938-ban megszületett az első bécsi döntés, melynek köszönhetően hazánk visszakapta a dél-felvidéki magyaroklakta sávot, ezt követte 1939-ben Kárpátalja visszafoglalása, majd 1940-ben a második bécsi döntés, amikor visszakaptuk a többségében magyarlakta Észak-Erdélyt, majd 1941-ben bevonultunk a Délvidék egy részére is.
Később már nem volt ilyen szerencsés a magyar revíziós politika, politikusaink vagy nem mertek lépni, vagy fel sem ismerték a lehetőségeket. A sikeres tendencia utolsó eredménye, hogy 1952-ben 17 évre szólóan, Sztálinnak köszönhetően kaptunk egy székelyföldi magyar autonómiát. 1968-ban váratlan lehetőség pottyant a magyarok ölébe, mind a magyar katonák, mind a felvidéki magyarság várta az 1938-as határok szerinti felszabadítást, de Kádárnak esze ágában sem volt a revízió. Ezt követően már csak a Szovjetunió felbomlása és az 1989-90-es rendszerváltás kínált új lehetőségeket a magyarok számára, ekkor esett szét ugyanis Csehszlovákia, Jugoszlávia és a Szovjetunió, nekünk pedig lehetőségünk lett volna bevonulni a szinte hadsereg nélküli Szlovákiába, Kárpátalját 1991-ben majd pár évvel később még egyszer felkínálta az ukrán vezetés teljesen ingyen, de Antall József és Jeszenszky Géza akkor lemondott róla, Jugoszlávia esetében szintén kétszer is kínálkozott revíziós lehetőség, egyik az 1995-ös Kalasnyikov-ügy kapcsán, a másik 1999-ben Szerbia NATO-bombázásakor...
Szerbia 1999-es NATO-bombázása revíziós lehetőséget teremtett Magyarország számára
Koszovót csak 1913-ban csatolják Szerbiához, a régió lakosságának többsége ekkor már albán, akik nem kívántak szerb uralom alatt élni, mindent megtettek, hogy függetlenedjenek tőle. A királyi Jugoszlávia igyekezett elszerbesíteni a térséget, azonban ezzel csak tovább szította a két nép közti feszültséget. A következő évtizedekben az albán népesség gyorsan növekedett, miközben a szerbek száma az elvándorlás miatt csökkenni kezdett. Több Albániához csatlakozást célzó felkelés is kitört, a szerbek ezeket azonban leverték.
Koszovóban 1981-ben az albánok tömegtüntetésen követelték, hogy a tartomány kapja meg a tagköztársasági státuszt. A tüntetések erőszakos leverése után Koszovó destabilizálódott és újra felszínre kerültek a szerb–albán ellentétek. A szerb tagköztársaság vezetését megszerző, a szerb nacionalista eszméket magának valló Slobodan Milošević 1989-ben az úgynevezett antibürokratikus forradalom után felszámolta a Szerbiához tartozó autonóm tartományok, Koszovó és a Vajdaság érdemi autonómiáját. Milošević 1989. július 28-án, a rigómezei csata 600. évfordulóján Pristina mellett tartott beszédében nem zárta ki a fegyveres harc lehetőségét sem a szerb politikai küzdelmek megvívásához.
1990 és 1997 között megkezdődik az úgynevezett passzív ellenállás időszaka. 1990-ben országszerte demokratikus választásokat tartottak, amiket azonban a koszovói albánok bojkottáltak, mivel nem fogadták el a tartomány státuszának megszüntetését. Helyette párhuzamos parlamentet alakítottak, amely 1991. szeptember 22-én kimondta Koszovó teljes függetlenségét. Ezt népszavazással is megerősítették, a független Koszovót azonban csak Albánia ismerte el. Az albánok a szerb állami intézményekkel párhuzamosan saját intézményeket tartottak fent. A passzív ellenállás azonban akkor vallott kudarcot, amikor a boszniai háborút lezáró béketárgyalások során nem rendezték a Koszovó helyzetét, hiába bíztak ebben az albánok.
A koszovói háború 1998-ban kezdődött, amikor is a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UÇK) gerillaháborút indított a a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság erői ellen. A szerb nacionalista Milosveics-rezsim válaszul célul tűzte ki az albánok tömeges elűzését Koszovóból, ami a NATO fegyveres intervencióját vonta maga után. A háború folyamán mindkét oldal többször folyamodott az etnikai tisztogatáshoz és civilek kivégzéséhez.
A felkelők bár rövidesen elfoglalták Koszovó 40%-át (nagyrészt a hegyeket és a falvakat), júliusban ideiglenesen Orahovac város is az uralmuk alá került, azonban a nagyobb városok (Phristina, Prizren, Peć) azonban szerb uralom alatt maradtak, így patthelyzet alakult ki. A harcok szeptemberig mintegy 700-2000 áldozatot követeltek és 200 000 ember elmenekült. Milosevics kész helyzetet akart teremteni, ezért az etnikai tisztogatás továbbfolytatódott. A légitámadások alatt újabb 800 ezer albánt űztek el lakhelyéről. Többségük a szomszédos Albánia és Macedónia felé menekült, ahol sebtében felállított menekülttáborokba kerültek.
1999 januárjában a szerb erők 45 albán végeztek ki Račak faluban, köztük nyilvánvalóan civileket. Az incidenst a nemzetközi közvélemény elítélte és később a NATO bombázások egyik indokaként szolgált.
A szerb hatóságok útleveleiket, igazolványaikat elvették, így lényegében hontalanná váltak. Távozásuk után lezárták mögöttük a határt. A harcok közben mindkét fél részéről több vérengzésre került sor. Márciusban a szerbek 130 embert öltek meg Izbicában. Bár az áldozatok többsége albán civil volt, ugyanakkor a Szerbia más részén élő albánokat nem érte támadás.
A háború lezárására az NATO a rambouilleti konferencián tett kísérletet 1999 februárjában. A kidolgozott javaslat szerint Koszovó egyelőre a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság része maradt volna, de teljes autonómiával. A szövetségi hadseregnek el kellett volna hagynia a tartományt, ami NATO-megszállás alá került volna, míg státusza el nem dől. Az albán delegációt vezető UÇK-vezér, Hashim Thaçi elfogadta a feltételeket, a szerbek azonban - a független Koszovó elvi lehetősége és a szerb csapatok kivonásának kötelezettsége miatt - elutasították.
Magyarország 1998 végén került képbe
A mi történetünk 1998 októberében kezdődik, amikor is a NATO felkérésére összeült az akkor még nem NATO-tag Magyarország parlamentje, hogy a légtér megnyitásáról döntsön a katonai szervezet javára, ezzel segítve a koszovói válság rendezését. Majd a Fidesz-kormány az országgyűlés elé vitte Magyarország NATO-tagságának kérdését is, melyet a parlament kétharmaddal, 260 igen vokssal, 11 ellenében, 6 tartózkodás mellett elfogadott, ennek következtében 1999. március 12-én NATO-tag lett az ország.
1999. március 23-án, kedden este 9-kor már jött is a felkérés: a NATO beavatkozik a Szerbia és Koszovó közötti háborúba, és mivel világossá vált, hogy a szerbekkel nem ért szót a NATO a délszláv helyzet rendezésében, ezért légicsapásra készültek, és arra kérték Magyarországot, hogy a "NATO-fellépésben részt vevő felderítő, harci és szállító repülőgépek, valamint helikopterek használhassák Magyarország légterét és repülőtereit".
Orbán Viktor a szokásos szerda reggeli rádióinterjújában azt mondta, "nincs jele annak, és nem is valószínűsíthető", hogy a Jugoszlávia elleni légicsapások miatt fenyegetés érné Magyarországot. "Amennyiben ez mégis bekövetkezik, akkor sosem voltunk olyan biztonságban, mint most, mivel a NATO teljes védelmi ernyőjének előnyét élvezzük". Hozzátette, hogy "parlamenti döntés alapján magyar katona nem fog közvetlenül részt venni a NATO Jugoszlávia elleni harci cselekményeiben." Pedig itt volt a lehetőség, hogy az éppen zajló jugoszláv szétesési folyamat közben Szerbia területére magyar katonák vonuljanak be békefenntartónak, a vajdasági magyarok védelmében.
A légicsapások március 24-én este nyolckor elindultak, és azonnal kiderült, hogy bizony a Vajdaságban is érintettek a katonai(nak számító) célpontok. A Fidesz közölte: bízik abban, hogy a támadások továbbra sem érintik a polgári lakosságot, hanem kizárólag katonai célpontok ellen irányulnak, miközben egyúttal sajnálatosnak tartotta, hogy a Vajdaság területén is vannak ilyen típusú célpontok. Aztán egy külügyi bizottsági ülésen az MSZP-s Tabajdi Csaba magánvéleményként azt mondta, hogy a magyar hozzájárulás tartósan kezelhetetlenné teheti a magyar-szerb viszonyt, a Jugoszláviában élő magyarok pedig veszélybe kerültek, „gyakorlatilag túszoknak tekinthetők”.
Aztán ahogy ment előre az idő, úgy lett egyre feszültebb a helyzet magyar szempontból. Újvidéken Duna-hidakat bombáztak le, megrongálva civil házakat, egyetemet, múzeumot, iskolákat, megszüntetve települések vízszolgáltatását, illetve egy május végi csapással a tartomány áramszolgáltatását is. Több vajdasági településen a kábeltévék megszüntették a magyarországi televízióadók sugárzását. Kasza József szabadkai polgármester, a Vajdasági Magyarok Szövetségének elnöke rendszeresen bírálta a támadásokban segédkező Budapestet, főleg Orbánnak azt a mondatát, hogy "a NATO oldalán nemcsak katonai hatalom áll, hanem a történelem és az emberi igazság is".
Egy orosz konvoj megállítása további diplomáciai feszültséget okozott
A NATO beavatkozását élesen kritizáló orosz kormány (Borisz Jelcin egyszer még harmadik világháborúval is fenyegetőzött) áprilisban segélyszállítmányt indított útnak a koszovói szerbeknek.
Diplomáciai feszültséget okozott Moszkvával, hogy április 11-én Záhonynál a magyar hatóságok megakasztottak egy Jugoszláviának szánt orosz-fehérorosz segélyszállítmányt, mert a konvojban öt páncélozott szállítójármű, illetve 8, gázolajszállító is volt, amelyeknek a belépése az ENSZ BT szankcióiba ütközött volna. A konvoj végül némi veszteglés után ezek nélkül továbbmehetett, de nem ért oda az ortodox húsvétra. Az orosz politikusok és lapok élesen bírálták a "túlbuzgó", NATO felé "szolgalelkű" Budapestet.
A moszkvai magyar követet egy héten belül kétszer is behívatták az orosz külügybe, hazahívták a budapesti orosz követet, és lemondták Martonyi János külügyminiszter májusi moszkvai útját is. Keskeny Ernő akkori moszkvai magyar követ azt mondta, hogy „1956 óta nem kerültek ilyen mélypontra” az orosz–magyar kapcsolatok.
A NATO szóvivője közölte: Magyarország NATO-n belüli lojalitása kifogástalan, ezt mutatja az orosz konvoj ügye és a szövetségi akció folyamatos támogatása. Lojalitásunkért cserébe kérhettünk is volna valamit...
Belpolitikai csatározás, és üzengetés - tettek helyett...
Ráadásul április 16-ra virradó éjjel egy eltévedt bomba Szabadka civil részét is megrongálta, "csak Istennek köszönhetjük, hogy nem voltak emberáldozatok", "Szabadka nem ezt a sorsot érdemelte", írta Kasza egy Orbánnak, Göncznek és a NATO-nak címzett levelében. A magyar kormány sajnálkozását fejezte ki, és hangsúlyozta, hogy Magyarország még közvetve sem vesz részt a Jugoszlávia elleni légitámadásokban, a repülők nem itt szállnak fel-le. Martonyi János hozzátette, hogy "nem lehet védett övezetet kialakítani a magyarlakta területeken,mert akkor a jugoszláv hadvezetés abba vonhatná össze erőit, ami leginkább az ott élő lakosságot veszélyeztetné."
A Bilderberg-csoporttag Martonyi azt is hangsúlyozta, hogy ugyan nincs tervben, de egy esetleges szárazföldi bevonulás sem Magyarország felől történne, "a NATO-nál ugyanis megértették, hogy egy ilyen akciónak milyen következményei lennének a Vajdaságban élő magyarokra nézve". Sajnos Magyarország, akkor nem értette meg, hogy mekkora történelmi lehetőséget mulaszt el, ha nem vonul be a Vajdaságra megvédeni az ott élő magyarokat.
Az MSZP hozta a formáját: egy hét után elkezdték néhányan ütni az ügyet, Tabajdi Csaba a Népszabadságba írt bíráló cikket, majd Kovács Lászlóval határozati javaslatot terjesztettek be arról, hogy a Parlament küldjön üzenetet a szerb népnek, hogy nem ellenük irányul a művelet. Az SZDSZ-es elnökletű külügyi bizottság ezt lesöpörte, mert "a szöveg más magatartást sejtet, mint amit a NATO ebben a helyzetben képvisel, s nem biztos, hogy a megfelelő hatást váltaná ki Szerbiában".
Májusban Taszárra három A-10-es, majd huszonnégy F-18-as vadászgép érkezett, és "támadó műveleteket" hajtottak végre Jugoszlávia felett. Június első feléig, két hét alatt 210 sikeres bevetésben vettek részt. Az MSZP-s Suchman Tamás demonstrációval tiltakozott Taszáron, miután a javaslatuk a parlamenti határozat módosításáról ismét elbukott.
Júniusban, amikor már látszott, hogy hatékonyak az intenzívebb bombázások, és Szerbia Koszovóból való kivonulásával véget érnek a légicsapások, Orbán az El Mundo spanyol lapnak interjút adott. Azt mondta, Magyarország bebizonyította, hogy megbízható társ.
Mint "megbízható társ" Magyarország elnyerhette volna méltó jutalmát, és a Vajdaság számára is ki tudott volna harcolni egy különleges autonóm státuszt, vagy elérhette volna a magyarlakta részek területi revízióját. De ahhoz időben és megfelelően, a diplomáciai kapcsolatokat maximálisan kihasználva kellett volna lépni.
Koszovó helyzete a háború után
Milosevics a konfliktus gyors megoldását a koszovói albánok tömeges elűzésével kívánta elérni. A NATO ezért 1999. március 24-től légitámadásokat indított Jugoszlávia ellen, hogy újra tárgyalásokra kényszeríthesse. A légicsapások sokáig nem értek eredményt: eszkalálták a szerb katonai fellépést Koszovóban, a Patkó-hadművelet során több százezer albánt űztek el otthonából, sokan Albániába, Macedóniába és Montenegróba menekültek. Az UÇK is jelentős veszteségeket szenvedett, azonban nem omlott össze. A NATO-bombázások lerombolták Jugoszlávia infrastruktúrájának jelentős részét, valamint több száz civil halálát is okozták. A nemzetközi közvélemény azonban az albánok mellé állt, a milosevicsi Jugoszlávia elszigetelődött (Oroszország, Kína, de még az ország részét képező, de önálló tagköztársaság Montenegró is semleges maradt). Milosevics június 9-én kénytelen volt elfogadni a NATO feltételeit, kivonult Koszovóból, ami a NATO megszállása alá került.
A válság fegyveres szakaszát az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1244. számú határozata zárta le, mely Koszovót ENSZ-protektorátussá tette NATO-megszállás alatt. Koszovó 2008. február 17-én egyoldalúan kinyilvánította függetlenségét, amit jelenleg 101 ENSZ-tagállam ismer el.
Koszovó teljes elismertségéhez szükség van arra, hogy Szerbia hivatalosan is elfogadja a korábbi tartománya függetlenségét, amit egyelőre csak hallgatólagosan vesz tudomásul. Szerbia uniós tagságának ugyanakkor nem hivatalos feltétele a két ország közti viszony végleges rendezése.
Hát így történt, hogy az 1990-1991-es jugoszláv szétesés utána, egy újabb lehetőséget kihagytunk, hogy a Délvidék, vagy legalább annak egy része hazatérhessen Magyarországhoz.
A helyzet több okból is adta magát, a nemzettársaiért aggódó Magyarország friss NATO-tagként kérhette volna, hogy a Vajdaságot hadd biztosítsa békefenntartóként, vagy ebben hadd segédkezzen, kizárólag az ott élő magyarok védelmében. Tekintettel arra, hogy Szerbia nem éppen volt akkortájt közkedvelt a világ közvéleményének szemében, ezért most elő lehetett volna venni a revíziós kártyát, ugyanis a Koszovóval való párhuzam nemcsak fennállt, vagyis az, hogy Szerbia elvette a térség autonóm státuszát, de a terület korábban nem is volt Szerbia része, csak 1920 és 1947 után...
Budapest, 2021.03.10., Magyarok az Igazságért - MI
