Így loptak el a románok 26 kelet-magyarországi vármegyét... (Így vesszük vissza mi is!)

102 éve történt, hogy 1918. december 1-jén 1228 román küldött Gyulafehérváron kimondta Erdély, a Körösök vidéke, a Bánát, és Máramaros Romániához történő csatolását. Alig több mint 1000 ember döntött akkor körülbelül 2,5-3 millió román, és a területen élő összesen 6,9 millió ember sorsáról. Az egyoldalú határozat később teljesen megfosztotta az erdélyi magyarságot önrendelkezési jogától.

Gyulafehérvári román nemzetgyűlés (1918. december 1.)

A nacionalista román politikai elit már az első világháború előtt is komoly propagandát folytatott a Kárpátokon túli igényeik érvényesítésére, később Erdély megszerzése lett az az ígéret, ami 1916-ban az antant mellé állította az akkor még semleges balkáni államot. Erről titkos egyezményt is írta alá. 1916 szeptemberében I. Ferdinánd katonái meg is indultak a neki ígért kelet-magyarországi területek elfoglalására, azonban a központi hatalmak visszaverték a támadást, és különbékére kényszerítették a királyságot, így Románia Kárpátokon túli reményei szertefoszlottak.

Egészen 1918-ig nem is látszott esély Erdély elrablására, azonban 1918-ban a világháború eldőlni látszott az antant javára, ezért Románia 1918. november 10-én - egy nappal az általános fegyverszünet előtt - sikeresen visszaugrott a háborúba. Itt érdemes rögzíteni, hogy a román diplomácia több dologgal is felrúgta a bukaresti titkos megállapodás pontjait, november 12-én ugyanis - egy nappal a belgrádi fegyverszünet megkötése előtt - már csapatokat indított Erdély megszállására

Románia és Magyarország között 1918. november közepétől elkezdődött egyfajta önrendelkezési verseny Erdélyért. Már 1918 után államilag irányított román betelepítési folyamat indult meg a  Kárpátokon túlról. Azonban míg ez időben a magyar kormány leginkább az ország konszolidálásával volt elfoglalva, addig az erdélyi román vezetők egyeztetéseket kezdeményeztek a román kormánnyal, Erdély elszakításáról, ezért kezdtek nemzetgyűlés szervezésébe. A cél, hogy egy bizonytalan kimenetelű népszavazást kiváltsanak ezzel, és nyugat-európai legitimációt szerezzenek kelet-magyarországi megyéinkre.

November 9-én a román nemzeti tanácsok és gárdák ultimátumot idéztek a Károlyi-kormány felé, melyben megfogalmazták 26 magyarországi megyére való igényüket, és követelték a vármegyei közigazgatás átadását. Jászi Oszkár Aradon ült le tárgyalni a román vezetőkkel. A magyar kormányküldöttség kifejtette, hogy a régió lakossága teljesen vegyes, ott csak relatív román többség van, ezért autonómiát ajánlott a románok számára. Azonban Románia támogatását erősen maga mögött érző Iuliu Maniu kijelentette, hogy ez kevés, a románok ki akarnak válni a magyar államból. Az aradi kudarc ellenére a Károlyi-kormány – az antant jóindulatának elnyerése érdekében – a későbbiekben igyekezett partnerként közelíteni Romániához, így például - sokak által jogosan hazaárulásnak minősítve - a december 1-jére összehívott gyulafehérvári nagygyűlés előtt a Magyar Államvasutak ingyen vonatokat biztosított az oda tartó román demonstrálók számára.

A nemzetgyűlésen összegyűlt küldöttek kimondták: "Erdély, Bánát és Magyarország összes románjainak meghatalmazott képviselői 1918. november 18-án (december 1-jén) nemzetgyűlésbe gyűlve Gyulafehérvárt, a románoknak s az általuk lakott területeknek egyesülését Romániával."

A gyulafehérvári határozat eredeti szövege (1918. december 1.)

„Az új román állam megalakításának alapelveiként a Nemzet­gyűlés kinyilvánítja a következőket: 

1. A teljes nemzeti szabadság az összes együtt élő nép számára. Minden nép saját kebeléből való egyének által saját nyelvén fog élni a közoktatással, közigazgatással és igazságszolgáltatással. Minden nép a hozzátartozó egyének számarányában képviseleti jogot fog kapni a törvényhozásban és az ország kormányzásában. 

2. Egyenlő jogosultságot és teljes felekezeti szabadságot az ország összes felekezetének.” 

(Részlet az 1918. december 1-jei gyulafehérvári kiáltványból)

Első olvasásra is nyilvánvaló, hogy amit az akkori erdélyi románság képviselői ígértek, messze több annál, amit mi kisebbségként valaha is kértünk a román államtól, abba ugyanis belefér egy teljes párhuzamos magyar (és szász stb.) társadalom egésze Erdély földjén. A kulturális autonómiát messze meghaladja ugyanis az, amit „a maga… kormányzása anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által” kitétel jelent. 

A román nagygyűlés kiáltványában garantálta az anyanyelv használatát korlátozás nélkül a közéletben, az oktatásban, a bíróság előtt és a hivatali ügyek intézésében, és hogy Románia parlamentjében, illetve kormányában számarányuk szerint képviseltethetik magukat.

Még a területi autonómiánál is több, amit szavatolt a kiáltvány, hiszen a területi, helyi és az egész Erdélyre kiterjedő művelődési önigazgatás egyfajta kombinációjaként képzelhető el kifejtettebb formában, amit e valóban nagylelkű ígéret tartalmaz. Saját iskolai és egyetemi hálózatot, tanfelügyelőségeket, külön közigazgatási, rendfenntartási apparátust, bíróságokat stb., melyeket nyilván egy végrehajtó és jogszabályalkotó csúcsszerv irányítana és hangolna össze, s melyet az illető nemzetiség tagjai közül választanának.

Eme azóta sem tapasztalt nagylelkűségnek az indítékai persze a korban és a pillanatban gyökereznek. A gyulafehérvári határozatot bukaresti biztatásra, de mégis olyan erdélyi románok hozták, akik megtapasztalták a kisebbségi sorsot, és Erdély Romániához csatolása fejében garanciákat akartak nyújtani arra, hogy mások ama sorsot elkerülhessék. 

A korban megjelent 8 órai újság szembesíti a románokat a közös múlttal, és az aljas tettükkel: "Amikor 70 év előtt a dicsőséges újkorszak idején az erdélyi rendi országgyűlés utolsó törvényalkotása gyanánt kimondta a magyar anyaországgal örök időkre való egyesülését, testvéri ölelkezésben találkoztak magyar és román rendek egyaránt, mint akkori alkotmányos kifejezői a népakaratnak és a történelmi fejlődésnek. Ezt a szent köteléket akarták tegnap széttörni Gyulafehérvárott, ahol egy magát jogtalanul nemzetgyűlésnek nevező társaság Erdély elszakadását hirdette ki."

Ha a 102 évvel ezelőtti ígéreteknek érvényt tudtunk volna szerezni, akkor az erdélyi magyarság ma minden szintű autonómiával rendelkezne.

"Kétszázezer ember fog összegyűlni"

A magyar politikusok is megpróbálták kikényszeríteni a wilsoni elvek betartását. Kevesen tudják, hogy a gyulafehérvári román nemzetgyűlést 1918. november 28-án megelőzte egy néhány ezer fő részvételével megtartott marosvásárhelyi székely nemzetgyűlés, melynek célja, hogy Magyarország területének integritását megőrizzék, illetve egy esetleges országcsonkítás esetén a magyarlakta területek önállóságának érvényt tudjanak szerezni. 

A budapesti kormány megpróbálta menteni a menthetőt, ezért 1918. december 8-án a kolozsvári egyetem tanárát, dr. Apáthy Istvánt kinevezte kelet-magyarországi főkormánybiztossá. Az Apáthy vezetése alatt álló Magyar- és a Sándor Józseffel az élén működő Székely Nemzeti Tanács december 17-én egyesült és megalkotta az Erdélyi Magyar Kormányzó Bizottságot, amely egy kiáltványt adott ki, önrendelkezési jogot követelve az erdélyi magyarság számára és nemzetgyűlést hívott össze Kolozsvárra december 22-ére, miközben a román csapatok már a város megszállását tervezték.

Az Ellenzék című napilap az esemény kapcsán megjelenő vezércikkében azt írta: „Jöjjetek el Erdély magyarjai vasárnapra igazságos Mátyás szobra alá, hogy százezer magyar torokkal kiáltsuk ki az egész világnak, hogy mi igazságot és szabadságot akarunk.” „Kétszázezer ember fog összegyűlni vasárnap délelőtt Kolozsvár főterén, hogy hangot adjon huszonhat vármegye magyarsága szavának. Nem fogjuk megfújni a harci riadót, mert harcról, háborúról nincsen szó közöttünk. Mi eldobtuk magunktól a gyilkolás szerszámait és kitártuk karjainkat, hogy szeretettel öleljük lelkünkhöz az egész világot. De élni akarunk. És szabadságot akarunk. Századokig voltunk Ausztria rabszolgái. Most eljött a felszabadulás. Nem akarunk újabb elnyomás alá kerülni. Nem akarunk uralkodni más nemzeten. De nem tűrjük és el nem viseljük, hogy felettünk más nemzet uralkodjon.”

A román csapatok december 18-án átlépték a fegyverszüneti szerződésben megállapított demarkációs vonalat, és Traian Moşoiu tábornok, az Erdélybe bevonuló román csapatok parancsnoka megüzente Apáthynak, hogy az Antant felhatalmazása alapján megszállja Kolozsvárt, s ha ellenállás lesz, akkor lövetni fogja a várost.

1918. december 22-én több tízezer magyar tüntetett a román hódítás ellen, és állt ki Magyarország területi egysége mellett (Részlet a korabeli magyar filmhíradó tudósításából)

Ilyen körülmények között került sor 1918 december 22-én, pontosan három héttel a gyulafehérvári pontok proklamálása után, Kolozsváron összehívták a magyar nagygyűlést, melyen a megfélemlítések ellenére is, több tízezer ember tiltakozott a román hódítás ellen. A gyűlés elnöke Újhelyi Ferenc, alelnökei: Sándor József, dr. Janovics Jenő és Rusz György voltak, jegyzője: Jordáky Lajos. A megmozdulás az Ipartestület nagytermében kezdődött és a Főtéren zajlott le. A nagygyűlés bizonyára a propaganda céljaira is szolgált, ezért arról Filmharadó is készült, melynek egyik célja az volt, hogy a Párizs környéki béketárgyalásokra bizonyítsa, hogy tömegek állnak ki Magyarország területi integritása mellett.  A résztvevők között jelen volt pár román és német képviselő is. A magyarok kinyilvánították, hogy nem akarnak Magyarországtól elszakadni. Feltételezhetjük, hogy sok román sem akart volna elszakadni, ezért is féltek a románok a népszavazás kiírásától.

Link: https://www.youtube.com/watch?v=6NKb3G_6GIQ
Erdély 26 vármegyéjének kolozsvári nagygyűlése (1918-as, korabeli filmhíradó)

A nagygyűlés "a román fegyverek árnyékában zajlott", talán éppen ezért is sikerült Apáthy István beszéde annyira szenvedélyesre: „Legyőzve ellenségeink túlereje által, be kell ismernünk, hogy levertek bennünket! De annyira nem győztek le, hogy a körülöttünk lakó bármely nemzetnek joga volna rendelkezni felettünk. Annyira nem győztek le, hogy valamennyi itt lakó nemzetnek joga lehessen az ország feldarabolását kimondani s egyik darabját az egyik, a másik darabját a másik országhoz csatolni. Annyira nem győztek le, hogy ma már le kellene mondanunk emberi és nemzeti jogainkról. Legyőzhették bennünk a testet erőszakkal, de nem győzhették le lelkünket az igazság fegyverével. Gyulafehérváron a román nemzeti komité kinyilvánította, hogy Magyarország 26 vármegyéjének románsága egyesül Romániával és így a 26 vármegye területén lakó összes népesség Romániához tartozik. Ezen a területen csaknem négymillió nem románnal szemben csupán kétmillió kilencszáznyolcvanezer száznyolcvanhat román él. Ezeknek a velük szemben álló többség felett nincsen joguk határozni."

A román nem nemzet, hanem foglalkozás

Románia súlyos szerződésszegést követett el, amikor december 8-án a szerb fővárosban megvont demarkációs vonalat (a Marost) átlépte, és a fegyveres ellenállásról lemondó budapesti kormány tétlenségét kihasználva az általa követelt területek jelentős részét megszállta. Karácsony napján a román hadsereg bevonult Kolozsvárra, ahol minden demokratikus intézményt megszüntetett.

Az önrendelkezési elvek azonban csak a gyulafehérvári gyűlés kimondásáig voltak érdekesek a románok számára, a magyar területek megszállását követően  teljesen figyelmen kívül hagyták a magyar nemzetgyűléseken kimondott igényeket, illetve az 1918-as memorandumban rögzített korábbi ígéreteiket. A megszállt területen élő nemzettestvéreink, és az évszázadokon velünk élő német ajkúak ugyan egy ideig még reménykedtek a gyulafehérvári határozatok által garantált jogoknak („teljes nemzeti szabadság az összes együtt élő népnek…”), a bukaresti kormányzat, csak Erdély Nagy-Romániához való, feltétel nélküli csatolását foglalta törvénybe. Az Antanttal aláírt 1919. december 9-ei kisebbségi szerződést a román törvényhozás sohasem ratifikálta. Ez a szerződés a nem románok számára biztosította volna az általános jogegyenlőséget, a szabad nyelvhasználatot, valamint az anyanyelvi oktatást, sőt a magyarok és szászok számára kulturális autonómiát is kilátásba helyezett. Az 1923-as román alkotmány már nemzetállamnak minősítette Romániát, ezzel már előrevetítve a későbbi román nemzetállami törekvéseket.

Később az egymást követő román kormányok nemzetiségi politikája arra irányult, hogy megfossza a romániai magyarságot anyagi hátterétől és intézményrendszerétől, vagy – ha erre nem volt lehetőség – legalábbis korlátozza a magyar intézmények önkormányzati lehetőségeit, új román középosztály kinevelésével megpróbálta kiszorítani a magyarságot a közigazgatás minden szférájából. Az igazságtalanságok ellen fellépő magyar sérelmi politika szinte teljes egészében eredménytelen maradt. A magyar településneveket románosították, a hivatalokban megtiltották a magyar nyelv használatát. 1921-ben a magyar arisztokráciát megfosztották birtokaiktól, melyeket az elsősorban román parasztok között osztottak fel.

A magyar nyelvű oktatás 1919 után gyakorlatilag a felekezeti iskolákba szorult vissza, ezernél több magyar tannyelvű állami népiskola szűnt meg. A magyar tannyelvű állami iskolák, valamint a román iskolák magyar tagozatainak számát fokozatosan csökkentették. Az 1925-ben hozott úgynevezett magánoktatási törvény előírta, hogy nemcsak a román nyelvet, hanem a történelmet, a földrajzot, az alkotmánytant is románul kell tanítani az iskolákban. 

A következő évtizedekben a magyarság jogai csak tovább szűkültek, és jelentősen sérültek: iskolabezárások, kötelező román nyelvű oktatás. A 40-50-es évektől kezdve számos magyar tannyelvű iskolát beolvasztottak román iskolákba, elsősorban szórványvidékeken. Az oktatásban korlátozták a magyar nyelv használatát (így például egyetemeken a gyakorlati vizsgákat kizárólag román nyelven lehetett letenni), sőt a kórházakban a kórlapírás is kizárólag az állam nyelvén kellett történjen. 1974-ben  bevezették azt a rendeletet miszerint magánszemélyeknek, elsőfokú rokonok kivételével tilos külföldi magánszemélyeket elszállásolnia. 1984-ben megszüntették a kisebbségek nyelvén sugárzott televízióadást, a rádióadások idejét jelentősen korlátozták. 

December 1-je román nemzeti ünnep, magyar gyásznap

Románia 1990-ben tette meg nemzeti ünnepévé december elsejét. Ion Iliescu akkori posztkommunista államfő azért választotta ezt a napot, hogy ezzel megsértse az erdélyi magyarság érzékenységét, és kellően felszítsa a nacionalista érzelmeket, amik később jelentős mértékben hozzájárultak a hatalma megszilárdításához. 

A szocializmus időszakában Románia nemzeti ünnepe augusztus 23. volt, a második világháborúból való sikeres kiugrás napja. A kiugrást a nemrég elhunyt Mihály király vezette, de a kommunisták termeszesen azt hazudták, hogy az ő művük volt. 

1866 és 1947 között május 10-e volt a román nemzeti ünnepnap, ami tényleg több szempontból is fontos nap az úgynevezett román történelemben. Ugyanis I. Károly von Hohenzollern-Sigmaringen akkor vált a Duna menti fejedelemség uralkodójává. 1877. május 10-én kiáltotta ki Románia, az Oszmán Birodalomtól való függetlenségét, rá négy évre pedig ezen a dátumon koronázták Károly fejedelmet királlyá. Már a nemzeti ünnepnapok ilyenfokú bizonytalan keresése is jól mutatja, hogy maga a román állam is instabil alapokon nyugszik.

1990-ben több dátum is felmerült nemzeti ünnepként, többek között május 10., valamint december 16. is, az 1989-es temesvári forradalom kitörésének az emléknapja. A magyar közösség az utóbbi dátumhoz ragaszkodott, de a posztkommunista rezsimnek ez nem nyerte el a tetszését, így végül nacionalista indíttatásból december elseje mellett döntöttek.

A hazaáruló "magyar" politikusok, akik a nemzetünk szétszakítását ünnepelték (Fotó: MTI)

A magyar baloldal szégyenteljes cselekedetei közé tartozik 2002. december 1-je, amikor is Medgyessy Péter Erdély elcsatolása évfordulóján a budapesti Kempinski Hotelben pezsgővel koccintott román kollégájával, Adrian Nãstaséval. Az ünneplők között megjelentek hazánk akkori balliberális vezetői Göncz Árpád (SZDSZ) volt köztársasági elnök, Kovács László (MSZP) külügyminiszter, valamint az RMDSZ több magas rangú politikusa is. Ezért is szoktuk mondani: Soha többé baloldalt! 

Erre válaszul Szijjártó Péter, magyar külügyminiszter 2016-ban és 2017-ben is megtiltotta a magyar diplomatáknak, hogy megjelenjenek olyan eseményeken, amelyet a román nemzeti ünnep alkalmából szerveztek. 2018 óta már az erdélyi magyar önkormányzati képviselők többsége sem kívánt részt venni a román centenáriumi ünnepségeken.

Egy román politikusnak, Mădălin Guruianunak sikerült nagyon találóan megfogalmazni a magyarok viszonyát a román ünnephez: „December 1. román érték, egy rendkívül fontos ünnep, és továbbra is ennek kell lennie, de a jelenlegi formájában nem tekinthető Románia országos ünnepének. Ez az ünnep a román nemzet ünnepe, amelyet Romániában és a határain túl – Besszarábiában, Bukovinában – is meg kell ünnepelnie a románságnak, de nem alkalmas arra, hogy Románia országos ünnepe legyen... Egyrészt \"nem természetes”, hogy a határokon túl, Ukrajnában, Moldovában élő románok egy másik állam – Románia – ünnepét ünnepeljék, másrészt a Romániában élő nemzeti kisebbségek, különösen a magyarok számára ez a nap nem ok az ünnepre, és nem jelképez egy olyan közös értéket, amellyel az ország minden lakója azonosulni tud.”

Az Erdélyben és a Partiumban élő nem románok aránya (1910) - világosan látszik, hogy az elrabolt területen (pláne a városokban) ekkor nem a románok vannak többségben.

Az Antantnak köszönhetően 1918. december 1-jén az akkor 2,5-3 milliós erdélyi és bánsági románság jogot kapott arra, hogy döntsön 6,9 millió ember sorsáról. 

A román vezetők döntöttek az Erdélyben élő összes nemzetiség sorsáról, annak ellenére, hogy november 28-án a székelyek és december 22-én a kolozsvári magyarok is kimondták, hogy nem szeretnének Romániához tartozni, a közel 1,7 millió magyar hangját már nem hallották meg a nyugati hatalmak, így őket román uralom alá kényszerítették.

A gyulafehérvári memorandumban megfogalmazott román ígéretek, mint a teljes nemzeti szabadság az együtt lakó népek számára; az egyenlő jog és teljes autonómia a megduzzadt ország összes felekezetének; a korlátlan sajtó-, gyülekezési és egyesülési jog mind-mind ígéretek maradtak és 102 éve sem valósultak meg. Elszakított nemzettársainkra 1918. december 1-je után – etnikai kisebbségként – keserves világ szakadt, melyben identitásuk legapróbb morzsájáért azóta is kénytelenek elkeseredett harcot vívni. Ezért kimondhatjuk, hogy Románia elveszítette minden jogát Erdélyre.

Az erdélyi magyaroknak üzenjük: Tartsanak ki! Amint lehetőségünk lesz rá, jönni fogunk!

Azonban december 1-jén mi, magyarok szebb dologra is emlékezhetünk, ugyanis ezen a napon született Vörösmarty Mihály, aki később a Szózatban az alábbiakat írja:

„Még jőni kell, még jőni fog

Egy jobb kor, mely után

Buzgó imádság epedez

Százezrek ajakán.”

2020. december 08., Bálint József, Magyarok az Igazságért - MI

Méltó válasz érkezett a szégyenletes 2004. december 5-ei népszavazásra!

Együtt erő vagyunk! - összefogásra buzdít videóklipjében az EgyKét rapformáció. Legújabb dalukban Fábián Zoltánnal, a Hungarica korábbi rockénekesével egy műfajok feletti összefogásnak is fültanúi lehetünk.

Az EgyKét már korábban is készített nemzeti érzelmű dalokat, legutóbb például az úz-völgyi temetőrongálások kapcsán "Nem szakíthatnak szét" címmel, ugyanis, mint megtudtuk az ottani események sokkoló hatást gyakoroltak rájuk. Viczkó Márk, az Egykét egyik tagja elmondta, hogy "nagy felháborodást váltott ki bennünk, hogy ez napjainkban megtörténhet. Ahogy még sok minden más is, ha ezt hagyjuk. Pontosan az ilyen magyar jövő elkerülésének érdekében fújtunk riadót. S így történt, hogy megkerestük Zolit, hogy vállalná - e a közreműködést egy Trianont boncolgató dalban. Nem sokat gondolkodott az igenleges válasszal. Innentől kezdve az egész klip, a történet vonala, minden közös munka. Az elejétől a végéig." A rapper szerint napjainkban a legfontosabb, hogy "őszintén és keményen szembenézzünk a valósággal. Ahol nincs hang, ott visszhang sincs. A magyar nemzet jövőjének jobbra fordulását hiába várjuk, amíg a múlt hibáinak a jóvátétele meg nem történt. Ezen kell dolgozni. Vissza kell szereznünk a helyünket a Kárpátok népei között. Ezt a helyet pedig csak az igazság meghirdetésével lehet".

A videó Gróf Apponyi Albert védőbeszédével kezdődik, melynek utolsó mondata után - „a békefeltételek lényeges módosítások nélkül elfogadhatatlanok” – rögtön be is robban a refrén, amit Fábián Zoltán énekel:

„Akik a sírunkat ássák,

temetőinket gyalázzák,

megfizetnek mindenért

minden magyart visszavárunk,

együtt bizony erő vagyunk,

szerteszét: gyöngeség”

Link: https://www.youtube.com/watch?v=Fa3jV3YNm7c
EgyKét km. Fábián Zoltán - Együtt erő vagyunk [Hivatalos videóklip]

A dal Trianon 100. évfordulójára készült, a fő üzenete az összefogás. Fábián Zoltán felhívta a figyelmünket, hogy a dal "egy műfajok feletti összefogás Trianon centenáriumának a jegyében, amely rávilágít arra, hogy ha mindannyian azt erősítjük, amiben egyetértünk és arra fordítjuk az energiánkat, akkor közösen komoly eredményeket érhetünk el, legyen szó bármiről." A stúdiózástól a klipforgatásig a közös munka baráti hangulatban telt. Az énekes elmondása szerint "minden szereplő részéről jó szándékkal és maximális odaadással készült, mely reméljük visszaköszön a képkockákról is. Ez tényleg egy olyan összefogás, amely a mai világban ritka illetőleg példaértékű. Komoly kihívás hazafias témákban megszólítani a fiatalabb generációt, ez egyben egy küldetése is a dalnak".

Egy jelenet a videóklipből (a történet szerint valamikor a 1940-es évekből...)

Bálint József (EgyKét) további érdekességként hozzáteszi: "Nem titkolt szándékunk, hogy alkotásunkkal üzenjünk minden magyarnak, hogy csak együtt lehetünk erősek. A 2020 december 5-ei klippremier sem véletlen. Dalunkkal szeretnék a szégyenletes december 5-ei népszavazás sebeit begyógyítani, minden csonkahoni magyar nevében is elnézést kérni, és segítő kezet nyújtani, hogy végre mi magyarok egymásba kapaszkodhassunk, és megfogadhassuk, hogy soha többé nem engedjük el egymást!". Az előadó legutolsó mondatában az összetartozás érzésének erősítésén túl, kijelölte a dal egy másik küldetését is:

"Legyen ez a dal jelzőtűz a magyarság számára, hogy 2004. december 5-e soha ne ismétlődhessen meg!".

 Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség! - közvetítik a srácok Wass Albert üzenetét. 

Budapest, 2020. december 5.

A délvidéki magyarirtás - a magyarok holokausztjának egy olyan fejezete, amit nem szabad elfelejtenünk!

A magyar holokauszt, amiről évtizedekig nem lehetett beszélni

Míg 1941-ben a revízió mámoros öröme hatotta át a Délvidéket, addig 3-4 évvel később a megtorlások, a terror, és a gyász. A jugoszláv kommunista csapatok és a vajdasági szerb partizánok által, többségében magyarok és németek ellen elkövetett népirtás délvidéki mészárlás néven íródott a történelemkönyvekbe. A gyilkosságokat etnikai alapon, brutális kegyetlenséggel követték el. Nem kíméltek senkit, férfiakat, nőket, gyermekeket és időseket egyaránt lemészároltak.

A holttesteket csatornákba, dögkutakba, szemétdombokra, jobb esetben tömegsírokba tették

1944–45 telén a Délvidéken a jugoszláv kommunista partizánalakulatok, a vajdasági szerb lakosság és az általuk létrehozott népőrség által brutális kegyetlenséggel elkövetett háborús bűncselekmények több településen népirtásba torkolltak. Nincs pontos számadat a halottak számáról, de a becslések szerint a magyarirtás során 40-50 ezer embert mészároltak le, és összességében százezernél is több lehetett azon magyarok száma, akiket kitelepítettek, elüldöztek, munkatáborokba vittek vagy megöltek 1930 és 1945 között. 

A mészárlás jugoszlávok által megnevezett oka: a "nép ellenségeinek" kiirtása, és a "megszálló, fasiszta, horthysta magyar állam" elnyomása alóli felszabadítás

A mészárlásnak áldozatul esett magyar állampolgárok és katonák egy részét minden jogi formaság nélkül hurcolták el Magyarország területéről Tito fegyveresei. A gyanúba fogottaknak sem védekezni, sem fellebbezni nem állt módjukban, hiszen vádirat és bizonyítási eljárás sem volt. Az áldozatokat rögtön ítélő tömeggyűlés elé állították, de más esetben a jugoszláv hadsereg titkosszolgálata, az OZNA a vád és az ítélet ismertetése nélkül likvidálta a begyűjtött magyarokat. Több helyen tömegesen végezték ki olyan magyar honvédeket is, akik a megmenekülés reményében megadták magukat a partizánoknak. A fennmaradt dokumentumokban az áll, hogy a kivégzettek a szláv „nép ellenségei” voltak, és „a megszálló fasiszta horthysta magyar állam” szolgálatában álltak.

A kommunista csapatok kirabolták, kínozták, karóba húzták, megnyúzták, megalázták a helyi magyar, német és horvát lakosokat, a nőket megerőszakolták, a gyermekeket, csecsemőket megölték. Az áldozatok testét árkokba, csatornákba, dögkutakba, szemétdombokra, jobb esetben jelöletlen tömegsírba dobálták. Előfordult, hogy egy tömegsírt exhumáltak, és a holttesteket enyvgyárban iparilag feldolgozták. A megmaradt sírokat - kevés kivételtől eltekintve - nyomtalanul beépítették: föléjük házakat, sportpályákat építettek.

A kivégzettek nevét, esetleges bűnüket, kivégzésük körülményeit, nyughelyüket sosem hozták hivatalosan nyilvánosságra. Utólag háborús bűnössé nyilvánították valamennyiüket, vagyonukat elkobozták, hozzátartozóikat megbélyegezték. Három helység: Csúrog (Čurug), Zsablya (Žabalj) és Mozsor (Mošorin) teljes maradék magyar lakosságát – akik túlélték a vérengzést – mindenüktől megfosztva örökre kitiltották a lakóhelyükről.

Válogatás nélkül kínozták és ölték meg az áldozatokat

A kezüknél fogva dróttal vagy kötéllel összekötözött embereket a vesztőhelyre terelték, és az éj leple alatt halomra lőtték, ez történt például Zentán. 

A Magyar Nemzetben olvasható Farkas Adrienne beszélgetése a egyik szemtanúval, melyben többek között az alábbiakat olvashatjuk: „Miután az isterbáci tanyára értek, órákon át válogatták a férfiakat. Azt nézték, kinek mennyire kérges a keze, nyilvánvalóan a jobb módú gazdákat, iparosokat, értelmiségieket akarták véglegesen kiirtani. János bácsi annak köszönhette az életét, hogy kubikos fia volt, akinek igencsak kérgessé tette a tenyerét a munka. >Hajnalban hajtottak ki, kora délután volt, amikor elengedtek. Úgy rohantam, hogy majd az eszemet vesztettem. Hallottam a fegyverropogást és a társaim kiáltásait. Estére mind halott volt, aki ott maradt. A rokonaik megpróbáltak közelebb menni, hallgatózni. Tudja, nem haltak bele mind a lövésekbe, másnapig hallottuk a kiáltásaikat, de nem mehettünk oda segíteni.”

Újvidéken (Novi Sad) az akkori lóversenypályánál közel 2000 magyart végeztek ki. Szinte minden magyarlakta településen voltak statáriális kivégzések. A vérengzések során harmincöt katolikus papot, majdnem valamennyi helyben maradt plébánost is megkínoztak és megöltek. A polgári lakosságon kívül tömegesen végeztek ki hadifogoly magyar honvédeket is.

                                                        Cseres Tibor, 1965 / Fotó: Fortepan.hu

Cseres Tibor író is kutatni kezdte a mészárlásokat, és meg akarta jelentetni a Bácskai vérbosszú történetét, de azt teljes egészében nem publikálhatta, ugyanis Kádárék elhallgatták a magyarok tragédiáját, Titóék pedig persona non grata-nak (nemkívánatos személynek) minősítették, és  diplomáciai úton megakadályozták a mű könyvként való megjelenését. A megjelenés bojkottálása jugoszláv részről érthető, hiszen abban olyan részletes történetek vannak leírva, mint például az alábbi:
„Ásóval és kapával összesen 122 férfit tereltek a zombori országútra az isterbáci erdő szélére. Nem több, mint 15 géppisztolyos partizán kísérte, ösztönözte az engedelmes, enyhén aggódó csapatot. Ott meglepetésszerűen két nagy vermet ásattak velük, két méter mély, széles gödröket. Némelyek akkor már sejtették a földmunka célját.
Hanem a terjedelmes gödrök elkészülvén, ásót, kapát, lapátot gúlába rakatva, az ásott partra arccal felsorakoztatva géppisztolysorozatokkal sírba lőtték legelsőbb a futballcsapatot, aztán válogatás nélkül, gyerekestül a többieket. Úgy látszik, senkinek sem jutott eszébe, hogy ásót ragadva harcba lehetne szállni a gyér számú géppisztolyosokkal. Amikor az utolsó test is belebukott a tömegsírba, lovas futárt menesztettek a focipályára azzal az üzenettel, hogy "kész a munka". Az ottan őrködő partizánok erre a hírre hazaengedték a mit sem sejtő tömeget, az új özvegyeket s a friss árvákat”.

A magyarok ellen elkövetett genocídiumot a titói Jugoszláviában teljes titokban akarták tartani a legszigorúbb, soha fel nem oldott titkok között kezelték, a fennmaradt dokumentumok nagy részét pedig meg is semmisítették. Így a Titó-féle rendszer fennállásának végéig sikerült elérni, hogy az ügy nagyjából feledésbe is merüljön.

A tömegmészárlást titokban akarták tartani

A tömegsírok létezését Jugoszlávia még az 1990-es években is próbálta tagadni. Az akkori, hivatalos jugoszláv álláspont szerint nem tömegirtás, hanem törvényes felelősségre vonás történt, amelynek során legfeljebb „néhány száz” embert, azaz „a megszálló fasiszták szolgálatában állókat” vonták felelősségre és végezték ki. A tényleges gyilkosokat később azonban bíróság elé állították, és halálra ítélték.

A magyarok nagy részét bírói ítélet nélkül gyilkolták halomra, sokukat megcsonkították, és jeltelen tömegsírokba dobálták, amelyeknek a helyét gyakran még ma sem tudják a történészek és kutatók meghatározni. A feltárás borzasztóan nehéz, az emlékezők még most sem nagyon mernek megszólalni. Olyan generációs trauma ez mint a Holokauszt, csak erről sohasem beszéltünk, a rendszerváltás előtt nem beszélhettünk, utána meg úgy tűnt, mindig akadtak fontosabb témáink.

Kommunisták egymás közt (csak, hogy tudjuk kik is ők...)

A beazonosítható áldozatok közé tartozik Andrée (Árvay) Dezső, neves vajdasági újságíró, aki következetesen a magyarság ügyét képviselte szülőföldjén, és ezért a végén az életével fizetett. A Hírlapnál előbb kezdte meg  munkáját Újvidéken a Délbácska, amelyet Fáth Ferenc apátplébános és dr. Wilt Vilmos főorvos alapítottak, ők írták róla és társairól 1943-ban a Sorsunkban:
"Ugyanazt a munkát végezte, mint a Hírlap és ugyanolyan súlyos üldöztetéseknek volt kitéve. A Délbácska ellen is több támadást intéztek a túlzó szerb ifjúsági szervezetek, sőt az Orjuna emberei bombamerényletet is megkíséreltek a szerkesztősége ellen."

A Reformban a következőket írták a haláláról 1991-ben, akkor, amikor a nemzetközi szakértőkből álló bizottság vizsgálta a vajdasági magyarok ellen elkövetett népirtást:
„Andrée Dezsőt, az újvidéki Reggeli Újság szerkesztőjét egy traktor után kötötték lábánál fogva. Virág plébános hasán addig táncoltak Horgoson, amíg bele nem pusztult. Kivégezték dr. Takács Ferenc péterrévei plébánost. Moholon valakinek az a morbid ötlete támadt, hogy a megkínzottakat előbb borotváltassák meg, s csak azután hajtsák őket a Tiszába.”

Ami a legjobban példázza az eltorzult kommunista jellemeket, hogy az Andréet és tizenegy magyar társát kivégző Lazar Brankovot, a bácska-baranyai katonai bíróság egyik rettegett vérbíráját, Göncz Árpádnak köszönhetően nálunk mint „mártír” van kezelik.

                        Brankov a Magyar Nemzetben / Forrás: Magyar Nemzet/Arcanum.hu

Göncz Árpád minden rendelkezésére álló információ, és híresztelés ellenére 1998-ban Köztársasági Elnöki arany Emlékéremmel tüntette ki az akkori sajtóban „Lázár Brankovnak” nevezett egykori vérbírót, sztálinistát, történelemhamisítót és népirtás-tagadót. Göncz a Parlament Nándorfehérvár termében adta át a kitüntetést a Párizsból idelátogató Brankovnak, akinek volt képe átvenni azt.

1945-48 között internáló táborokban tovább irtották a magyar lakosságot

A szerbiai Vajdaságban 1945-1948 között a következő helységekben működtek internáló táborok: Gádor (Gakovo), Tiszaistvánfalva (Bački Jarak), Körtés (Kruševlje), Mollyfalva (Molidorf, Molin), Rezsőháza (Knićanin), Szávaszentdemeter (Sremska Mitrovica), Szeghegy (Szikics, Lovćenac). A táborokban, becslések szerint, több mint 70 000 német és magyar nemzetiségű polgári személy (nagyrészt öregek, asszonyok és gyermekek) vesztette életét éheztetés, fagyhalál, járványok, kínzás vagy kivégzés következtében. A nagy számú magyar áldozat mellett további, mintegy 80 000 magyar optált Magyarországra, rengetegüket kitelepítették és internálták, helyettük pedig szerb telepesek érkeztek, amivel a Délvidék etnikai arányai is teljesen megváltoztak. Ez a párizsi békeszerződések nyílt felrúgása volt. 

Délvidéki kitelepítések (és betelepítések) - a magyarok számának erőszakos csökkentése, és az etnikai arányok átalakítása a Délvidéken

1934. december 5-én a délvidéki kitelepítések első napján 600 magyart tettek vonatra és küldtek Magyarországra. Majd 1934. december 5-10 között mintegy 3.000 magyart utasítottak ki az akkori Jugoszláviából. 

1944-45 telén lakóhelyükön vagy gyűjtőtáborokban - korra és nemre való tekintet nélkül - tömegesen kínozták meg és végezték ki a magyar és a német nemzetiségű polgári lakosságot, a második világháborúban való kollektív bűnösséggel vádolva őket. A gyilkosságokat számos esetben szadista kegyetlenséggel barbár módon követték el. Óbecsén ezek mellett az egész magyar lakosságot megkülönböztető jelzés – fehér karszalag – viselésére kötelezték, és így a megkülönböztetetteket kényszermunkára lehetett hajtani.

Az 1944-45-ben brutális kegyetlenséggel kivégzett 40-50 ezer áldozaton felül körülbelül 70 ezer ember halt meg a jugoszláv internáló táborokban, és legalább 80 ezer magyar kényszerült elhagyni szülőföldjét, és átadni azt a szerb telepeseknek.

A második világháború utolsó hónapjaiban történt német- és magyarellenes megtorlások következtében elpusztult vagy elmenekült lakosság otthonaiba – különösen Bánságban – újabb jelentős számú szerb telepes lakosság érkezett Likából, Boszniából, Montenegróból és Koszovóból. Ekkor alakult ki Vajdaságban a szerbek abszolút többsége. 

Később 1990 és 1993 között, majd 1995-ben (a horvátországi viszály, majd 1991-től a háború első, illetve utolsó szakaszában) érkezett a telepesek újabb hulláma. Ekkor több mint 270 ezer menekült telepedett le a tartományban, ami az összes, Szerbiába érkező menekült 40%-át, Vajdaság lakosságának pedig 13%-át teszi ki. A menekültek 92%-a szerb nemzetiségű volt, akik a délszláv háborúk során több hullámban érkeztek, elsősorban Horvátországból, majd Boszniából. Főleg Bácska délnyugati részén és a Szerémségben telepedtek le, általában a nagyobb városokban. A menekültek száma Újvidéken 25.000, Rumán 6-8000 fő, Zsomborban, Pancsován, Ingyiában, Szabadkán 6000 fő.

Az eseményekkel kapcsolatos kutatások, valamint a tanulmányok publikálása az 1990-es években kezdődött meg Magyarországon. A szerb beismerés 2013-ig váratott magára.

A szerb parlament a magyar kormány kérésére, 2013. június 21-i rendkívüli ülésén (nyilván az EU-ba való belépésük előfeltételeként) elfogadta a délvidéki magyarok ellen 1944-45-ben elkövetett vérengzéseket elítélő nyilatkozatot, nem amnesztia meghirdetésével, hanem az eleve ártatlanság kijelentésével. 2014. november 2-án Aleksandar Vučić szerb miniszterelnök Szabadkán a szabadkai emlékműnél lerótta kegyeletét. A megemlékezésen Vučić miniszterelnök bejelentette, hogy a vajdasági Csúrog, Zsablya és Mozsor magyar lakosságának kollektív bűnösségét kimondó jogszabályt hatályon kívül helyezték.

Az áldozatok hozzátartozói kezdeményezésére szerb bírósági döntésre is született példa. Forró Lajos Szegeden élő, de a Vajdaságban született tanár, aki dokumentumfilmet készített a Magyarkanizsán, Martonoson és Adorjánban történt magyarellenes atrocitásokról, 1944 novemberében ártatlanul kivégzett nagyapja ügyében beadványt készített. 2009. december 31-én megszületett az erről szóló végzés, mely szerint az akkor elkövetett bűnök háborús bűnnek minősülnek és rehabilitálták a nagypapát.

Népirtás - a szerbek a Vajdaságban mindent összevetve százezres nagyságrendben kegyetlenül meggyilkoltak, internáló táborokban megkínoztak, és megöltek, vagy üldöztek el magyarokat.

Csak, hogy a számokat szemléltessük: 

A magyarok aránya 1910-ben

1920-ban Horvátország nélkül nézve a Délvidéket, a Bánságban és a Muravidéken élt 1,5 millió ember, melyből a Bánságot alkotó Torontál, Temes és Krassó-Szörény vármegyék területén a magyarok aránya 27,8 %-ot tett ki, a szerbeké 16 %-ot, ezenkívül pontosan egynegyed arányban éltek németek, de más nemzetiségek, pl. románok, bolgárok és szlovákok is szép számban képviseltették magukat. Tehát megállapíthatjuk, hogy a szerbek aránya még csak a lakosság felét (de még negyedét sem!) éri el, és ami megbotránkoztató, hogy mégis ők kapták meg ezt a területet.

1941-ben a magyarok által visszafoglalt délvidéki területnek (délvidék egy része) 1,145 millió lakosa volt, melyből 301 000 magyar, 243 000 szerb, 220 000 horvát, 197 000 német, 80 000 szlovák, 15 000 ruszin és 15 000 zsidó. Megállapíthatjuk, hogy a délvidéken korábban sosem volt szerb többség. 1941-ben a szerbek aránya 21 % volt, ami jelentős frusztrációra adhatott okot számukra. A magyarok és a németek száma együtt, ennek a duplája 43,5 % volt, ha a szerben kívüli összes etnikumot nézzük, akkor 79 %-ban nem szerbek lakták ezt a területet (!).

Minden ténykedésük ellenére a Vajdaságban ma is vannak abszolút, illetve relatív többségű magyar körzetek, illetve városok. 

A vajdaság szerb többségűvé alakítása kezdetben népirtással és kitelepítésekkel, később pedig erőszakos betelepítésekkel volt elérhető. A kisebbségi-, és emberi jogokat valamint nemzetközi egyezményeket is sértő szerb tevékenységek  felülvizsgálata még várat magára.

Igazságot Magyarországnak!

Budapest, 2020.11.24., Bálint József, Magyarok az Igazságért - MI 

-    

1968-ban mindenki a felvidéki magyar reviziót várta, de Kádár nem merte meglépni...

Már elfeledett tény, hogy Kádár János 1968-ban nagy lehetőséget mulasztott el, ugyanis a megromlott csehszlovák-szovjet viszony és a magyar katonák csehszlovákiai jelenléte kiváló alkalmat biztosított a revízióra, de legalábbis az autonómia kiharcolására a felvidéki magyarok számára.

1968-ban a felvidéki kocsmákban és boltokban irredenta dalok csendültek fel, a magyarok várták a csehszlovák megszállás alóli felszabadulást. Több helyütt revízionista feliratok fogadták a magyar katonákat, az egyik ilyen például a "Hitler 1938, Brezsnyev 1968." - hatalmas nagy betűkkel írt felirat volt, mely a 30 évvel korábbi 1. bécsi döntésre utalva várta a magyarlakta részek hazatérését.

Még csak 23 év telt el azóta, hogy visszaállításra kerültek a trianoni határok, 1945-ig (hivatalosan az 1947-es párizsi békediktátumig) még az I. és II. bécsi döntéseknek köszönhetően a felvidék egy része, Kárpátalja, Észak-Erdély, és a Délvidék magyarok lakta részei hazatérhettek az anyaországhoz, az emberek lelkében még ott él a hazatérés mámoros öröme, és az összetartozás érzése.

Prága szovjet megszállása 1968-ban

Csehszlovákiát 1948 után keményvonalas, Sztálini mintára kiépített kommunista rendszer jellemezte, ám az 1960-as években az enyhülés korszaka következett, forradalmi szelek fújtak. Antonín Novotny pártfőtitkár volt az új időszak elindítója, azonban ő 1964-ben bele is bukott azokba a támadásokba, melyek a szlovák párttagok és az oktatási szféra irányából érték. Novotny helyére, a kongresszus 1968 januárjában – titkos szavazással – Alexander Dubceket választotta meg, aki „új módszerrel”, a közvélemény követelései nyomán kívánta megreformálni a szocialista államot. Ez a szándék vezetett aztán a „prágai tavasz” programjához, mely egy demokratikusabb, szabadabb Csehszlovákiát ígért.

1967. szeptember 7-én a Magyar Népköztársaság, az általa és a Szovjetunió 1948. február 18-án aláírt (majd 1955. május 14-én Varsóban is megerősített) „a magyar és a szovjet nép testvéri kapcsolatait megerősítő és történelmi jelentőségű” Barátsági, Együttműködési és Kölcsönös Segélynyújtási Szerződést az 1967. évi VI. törvény keretében az ország törvényei közé iktatta. A törvényben a Magyar Népköztársaság vállalta, hogy szakadatlanul erősíteni fogja „a szocialista közösség valamennyi országának egységét és összeforrottságát”, valamint, hogy amennyiben a szerződő felek egyikét más állam vagy államcsoport megtámadja, akkor köteles azonnal számára minden segítséget megadni (beleértve a katonai segítséget is), és minden rendelkezésre álló eszközzel támogatást nyújtani.

A szlovák Dubcek által „emberarcú szocializmusnak” titulált rendszer lazított az egypártrendszer szigorán, szabad választásokat ígért, és a kommunista párton kívüli erőket is megpróbálta bevonni a közéletbe. 1968 során eltűnt a cenzúra szellemi nyomása, miközben a gazdaságban nyugati mintájú reformokat vezettek be, és bátortalan kísérletet tettek a piacgazdaság elveinek alkalmazására. Bár a népszerűtlen Novotny után Dubcek reformjai komoly támogatást hoztak a kommunista pártnak, Brezsnyev szovjet pártfőtitkár, és a szomszédos Lengyelország és az NDK vezetői mégis attól tartottak, hogy a „prágai tavasz” az 1956-os magyarországi eseményekhez hasonló következménnyel jár majd. A csehszlovákiai fejlemények azért is aggasztóak voltak, mert 1968 nyarára a tömegek szemmel látható módon gyorsítani akarták a demokratikus átalakulást, miközben egyre hangosabbak lettek a szovjetellenes hangok.

Miután Dubcek népszerűsége tetőpontján volt, ellenállt Brezsnyev és a Varsói Szerződés országai által küldött felszólításoknak – sőt, meg sem jelent a szervezet értekezletén –, a szovjet vezető ezért attól tartott, hogy Csehszlovákia kilép a katonai szövetségből. Jóllehet, Prágának nem állt szándékában a szakítás, hosszas egyeztetések után a Szovjetunió, Bulgária, Lengyelország, az NDK és – Kádár János jóváhagyásával – Magyarország csapatai augusztus 20-án éjjel több oldalról átlépték a csehszlovák határt. Az invázió 200 000 emberrel indult meg, de 21-én és a későbbi napokban becslések szerint további 300 000 katona érkezett a „rebellis” államba, hogy véget vessen Dubcek kormányzásának. Miután a csehszlovák haderő nem tanúsított ellenállást, a Vörös Hadsereg és segédcsapatai az invázió második napjára az egész országot irányításuk alá vonták. A bevonulóknak egyedül a civilekkel gyűlt meg a bajuk, akik igyekeztek megzavarni a megszállókat, szabotálták a hadmozdulatokat, Prágában pedig vonakodtak átadni a középületeket; becslések szerint a prágai tavasz leverése körülbelül 100 áldozatot követelt, a meggyilkoltak mindegyike ellenálló polgári személy volt.

1968. augusztus 20-án indítottak inváziót a Varsói Szerződés tagállamai – köztük Magyarország is – Csehszlovákia ellen, miután az Alexander Dubcek pártfőtitkár által meghirdetett reformok nyomán úgy tűnt, a közép-európai állam megpróbál kiszakadni a szocialista blokkból.

Az SZKP vezetése a csehszlovák párt 1968. januári plénuma, Dubček megválasztása után, 1968. március 20-án utasítást adott a szovjet hadsereg vezérkarának, hogy kezdje meg Csehszlovákia esetleges katonai megszállása terveinek kidolgozását.

Az akkoriban Magyarországon állomásozó szovjet Déli Hadseregcsoport parancsnoka, K. I. Provalov vezérezredes április 8-án kapta meg Andrej Antonovics Grecsko marsall, szovjet honvédelmi miniszter utasítását a hadseregcsoport feladataira Csehszlovákia megszállása kapcsán.

1968. május 8-án a szocialista országok vezetőinek moszkvai csúcstalálkozóján Brezsnyev felvetette a csehszlovákiai válság katonai megoldásának lehetőségét. 

1968. július 25-én a magyar vezérkar megkezdte a hadművelet részletes terveinek elkészítését. A művelet a Zala gyakorlat fedőnevet kapta. A feladatot az akkoriban legjobban felszerelt magyar hadosztály, a zalaegerszegi 8. számú gépkocsizó lövészhadosztály kapta, amit július 26-án 22.00 órakor, fokozott harckészültségbe helyeztek, öt órával később pedig elrendelték a mozgósítást és a hadi létszámra történő feltöltést is. A mozgósítást jóval az előírásos normaidőn belül, 27-én kora délutánra végrehajtották. Több mint háromezer tartalékos katonát és tisztet, több száz gépjárművet, munkagépet vonultattak be.

A határ közelében elhelyezkedett magyar csapatok a három hét várakozást a tartalékosok felkészítésére, gyakorlatokra, a bevonultatott civil járművek technikai felkészítésére használták fel. A legfelső vezetés kivételével a résztvevők úgy gondolták, hogy csak hadgyakorlatról van szó, bár köztudottak voltak a Csehszlovákiával kapcsolatos feszültségek is.

A végső döntés 1968. augusztus 18-án született meg Moszkvában. Augusztus 20-án este a magyar egységek elhagyták körleteiket és megkezdték a felzárkózást a határra, éjfélkor pedig átlépték azt. A csehszlovák vezetés már korábban parancsot adott ki arra, hogy intervenció esetén csapataik ne tanúsítsanak ellenállást, ezért harcra nem került sor.

MiG-15-ös a szolnoki repülőmúzeumban ’68-as festéssel: a piros csíkok az azonosítást segítették

A katonai előkészületek is jóval hamarabb, már egy hónappal a végső döntés előtt megindultak. A tervezők főleg a szovjet csapatokra építették a hadműveletet, a szövetséges erők használata nem katonai, hanem politikai döntés volt. A magyar hadsereg számára egy másodlagos fontosságú feladatot jelöltek ki, a Vág-Duna-Ipoly által határolt terület megszállását. Magyarország 12 500 katonát, 155 harckocsit, 200 löveget, 2 000 egyéb járművet adott az akcióhoz. A magyar alakulatok végrehajtották feladatukat. A magyar csapatok aznap 14 óráig végrehajtották harcfeladatukat, birtokba vették a kijelölt településeket és tíz helyőrséget hoztak létre: Nyitra, Nagytapolcsány, Szered, Érsekújvár, Léva, Vágújhely, Pöstyén, Galgóc, Nagykürtös és Verebély helységekben. Augusztus 25-én a Déli Hadseregcsoport parancsnoka kiterjesztette a magyar hadosztály megszállási körzetét egészen a Kis-Kárpátok lábáig. Ennek megfelelően új helyőrséget állítottak fel a magyarok Nagyszombatban (Nagykürtös helyett).

A megnövekedett feladatok ellátására a megszálló erőket megerősítették egy karhatalmi zászlóaljjal, és mozgósították az egri 6. gépkocsizó lövészezredet is, ami 27-én érkezett Érsekújvár térségébe. A hadosztály erőinek elhelyezkedése ezután már változatlan maradt október végi hazatérésükig.

A beavatkozás amiatt is sokkolta a lakosságot, mert Csehszlovákiában 1945 nyara óta nem állomásoztak szovjet csapatok. A honvédség bevetése (bár az többnyire a magyarok (is) lakta területeken zajlott) további visszásságokkal is járt. Az egyik ilyen volt a területvisszacsatolás kérdése, amelyet több cseh és szlovák vezető és író is felvetett; bár a részvétel alól nem tudott kibújni, Magyarország vezetőinek ekkor nem voltak revíziós szándékai, pláne, hogy attól tartottak, hogy ezt a szovjetek sem hagynák szó nélkül. 

A magyar kocsmákban irredenta dalok szóltak, a határ túloldalán "ismét" a magyarok elnyomása ellen hirdettek harcot - amikor a magyar hadsereg 1968-ban bevonult Csehszlovákiába.

A magyar belügyminisztériumi jelentésekben is megjelenik a Trianon és a revízió direkt említése – derül ki Kiss András a ’68-as csehszlovák események eddig nem, vagy csak kevésbé ismert dokumentumait közlő munkájából.

Balogh Zsolt 1968-ról szóló dokumentumfilmjében egy visszaemlékező elmondja, hogy "Eligazítottak, ha átmegyünk a határon és egy épületből lövés ér minket, vagy lövik az autót, azt mindenki tudta, hogy először a gépkocsit lövik ki, meg volt adva, hogy a középső sor lövi a felső emeletet, nehogy a középső sor akarja lőni a földszintet, mert egymást lelövik. Nyilván, ahogy körben ültek, meg lett mondva, hogy a géppuskás elfoglal egy olyan állást, hogy ahol teljesen be tudja pásztázni az egész épületet.

Lassan érünk, láttam, föl van festve valami és közel érkeztünk, sőt el is hagytam, amikor a főnök azt mondta, állj csak meg. Menjünk már vissza, mi van oda felírva. Hitler 1938, Brezsnyev 1968. Hatalmas nagy betűkkel, egy öt méter széles út, frankóra fel volt festve ez a kis idézet, meg minden ház falán Dubcek Sloboda, Dubcek Sloboda minden ház falán. Abban már úgy leesett, hogy itt a Dubceket imádják.

Hogy is volt? Köszöntjük, nem a háborúból hazatérő, az nem volt, nem is felszabadító, valami érdekes plakát volt, … magyar katonákat, a drága magyar katonákat. A komáromi hídon."

„A szovjet-csehszlovák tárgyalások helyével kapcsolatosan felmerült: »Különös«, hogy a szovjet és a csehszlovák politikusok a nemzeti függetlenségről vitatkoznak és mindezt »magyar» területen teszik. Az a hely, ahol a tárgyalás van, a »történelmi Magyarország«, amely »nem illeti meg a csehszlovákokat”. »Bizarr« helyzetet idéz elő, hogy »a csehszlovákok védekeznek a szovjet imperializmus ellen olyan területen, ahol maguk is hódítók«. […] Felmerültek itt is – más véleményekben is – nacionalista megnyilvánulások. Vannak, akik abban reménykednek, hogy Csehszlovákia „büntetése” az lesz, hogy vissza kell adniok a magyarlakta területeket” – olvasható a magyar belügyminisztérium szigorúan titkos jelentésében, amelyben a közhangulatról tájékoztatják az illetékeseket. A magyar belügyi és katonai szervek kiemelt figyelmet fordítottak nemcsak a felvidéki magyarok és szlovákok, hanem a Magyar Néphadsereg személyi állománya körében tett megnyilatkozásokra is.

„Egy kormárnói lakos elmondta, hogy Szlovákia területén a magyarlakta városokban és községekben a szlovák nemzetiségű lakosok a szovjetellenesség mellett éles magyarellenes hangot ütnek meg. […] Elmondták, hogy a szlovákok részéről a magyarsággal szemben erős soviniszta agitáció kezdődött. »Magyarokkal, zsidókkal és cigányokkal nem akarunk együtt élni, takarodjanak ezek Szlovákiából» szövegű falragaszok jelentek meg.”

Meg kell említeni, hogy mielőtt ezek a hangulatjelentések készültek, a Varsói Szerződés csapatai demonstratív hadgyakorlatot tartottak Csehszlovákia területén, az országba összesen 24 ezer katona érkezett, köztük 800 magyar honvéd. De Magyarországon is “különös dolgok” történtek, például: „Jelentették, hogy a csörnyeföldei italboltban néhány személy, italozás közben irredenta nótákat énekelt”. A katonai inváziót Csehszlovákiában egyre erősödő magyarellenesség követte.

„A csehszlovák csendőrök és vámosok között azonban továbbra is sokan vannak, akik szovjet- és magyarellenes magatartást tanúsítanak. […] Határőreink a sátorosi csehszlovák őrssel nem tudtak kapcsolatot teremteni, mert azok valamennyien le voltak részegedve és a büfében lázítottak a Varsói Szerződés országai ellen.”

A hazatérő turisták is provokációkról számoltak be: „Egyre több információ érkezik arról, hogy a szovjetellenesség mellett fokozódik a magyarellenes hangulat is. […] A hazatérő magyar állampolgároktól szerzett információ szerint a magyar turistákat és látogatókat egyre jobban inzultálják és szidalmazzák. Egyes helyeken elszedik csomagjaikat, értéktárgyaikat, erőszakkal kényszerítik őket arra, hogy járműikkel más útvonalra térjenek le, esetenként kővel dobálják őket. Kassán a hangos híradón szólítottak fel minden magyart, hogy menjenek haza. Többen elmondják, hogy az inzultálók és provokálók főleg 13-15 éves fiatalokból álló csoportok. Ezek egyes magyar turistákat felakasztással fenyegettek meg.”

Fájlalták a beavatkozást a felvidéki magyarok is: „Érsekújváron és Nyitrán huligán elemek magyar harckocsikra nyilaskeresztet rajzoltak és azt kiabálták, hogy ezer évig harcoltak a magyar elnyomás ellen és ezt most már végleg meg akarják szüntetni. Hozzáfűzték: »ezt mondjátok meg Kádár Jánosnak!« […] A magyar ajkú csehszlovák állampolgárok közül többen kijelentették, hogy fáj nekik a magyar csapatok részvétele ebben az akcióban, s ezért Kádár elvtársat tették felelőssé.”

Csehszlovákiában a magyarokat egyértelműen megszállóknak tartották, amiket falfirkákon, falragaszokon is kifejeztek: „Ne menjetek át a történelembe ártatlan emberek lemészárlásával. Magyarok! Tetszik-e nektek, hogy az oroszok nálatok odahaza vannak? Nekünk nem.”, vagy a „Magyarok, menjetek haza! Hív a haza!”.

 Korabeli falfirka

Harminc év telt el az első bécsi döntés óta, s a teljesen más ideológiai alapon álló Magyar Néphadsereg nem a területi visszacsatolás, hanem az „elvtársi segítségnyújtás” címén vonult be a felvidéki területekre, ahol nyoma sem volt „ellenforradalomnak”. A lakosság „csupán” a polgári engedetlenség eszközeit alkalmazta, amelyet a zalaegerszegiek sem tudtak felszámolni, de igyekeztek békés és higgadt magatartást tanúsítani.

A Varsói Szerződés katonái egy hónapig, 1968. szeptember 20-ig állomásoztak Csehszlovákiában. Az „emberarcú szocializmus” rövid időszaka véget ért, a reformokat eltörölték, így a Szovjetunió kevesebb vérrel tudta érvényesíteni akaratát, mint 12 évvel korábban, Magyarországon. A siker 1969 áprilisában, Dubcek lemondatása után lett teljes, amikor Gustav Husak lett a pártfőtitkár, és a „normalizáció” jelszavával megkezdődött egy újabb keményvonalas rendszer kiépítése.

A nyugati világ az 1968-as bevonulást követően hasonlóan viselkedett, mint a magyar szabadságharc vérbe fojtása idején: a NATO nem vállalta a katonai kockázatot, de az ENSZ Biztonsági Tanácsa napirendre tűzte az ügyet, miközben tüntetések kezdődtek Helsinkiben, Lisszabonban, és számos nagyvárosban. Bár az Egyesült Államok és a Szovjetunió viszonya sokat romlott a prágai tavasz leverése után, a szuperhatalmak idővel napirendre tértek az ügy felett; Csehszlovákiának ezután egészen 1989-ig kellett várnia, míg a bársonyos forradalom során lerázhatta magáról a kommunista diktatúra nyűgjét.

Győr, 1968. október 21. Elvonulnak Győrből a hazatérő egységek. A győri Szabadság téren ünnepélyesen fogadták a Csehszlovákiából hazatért magyar katonai egységeket. Sajnos dél-felvidék hazatérését nem ünnepelhettük meg ekkor. MTI Fotó: Friedmann Endre

1968-ban a prágai őrségváltást mind a csehszlovákok, mind a felvidéki magyarság is megsínylette.  A szovjet bevonulás évtizedekig tartó feszültséget generált nemcsak a politikában, de a lakosság körében is. Miután a korrekt nemzetiségi politikára törekvő Dubček rövid regnálása idején fellélegezhettek a cseh nacionalista Novotný 15 éven át tartó represszív uralma alól, ismét egy magyargyűlölő került Csehszlovákia élére: az a Gustáv Husák, aki 1945-ben a Szlovák Nemzeti Tanács belügyi megbízottjaként főszerepet játszott a magyarok és németek kollektív bűnösségét deklaráló, a felvidéki magyarság jogfosztását és kitelepítését lehetővé tevő kassai kormányprogram megvalósításában.

Egy fiatal magyar katonaorvos visszaemlékezései mutatják be legjobban a felvidéki magyarok akkori helyzetét:

„Ezek a szegény ottani magyarok... fogalmuk sem volt, mit akarunk, csak azt látták, hogy a város tele lett magyar tankokkal, magyar katonai járőrök cirkáltak, mint náluk 56-ban, kb. ugyanúgy és ezek azt hitték, azért mentünk, hogy felszabadítsuk... a Felvidéket. Ismét magyar terület lesz. Ahogy mentünk, számtalanul ugrottak a nyakunkba, hála istennek itt vagytok. Vére, jaj de jó, mi magyarok vagyunk, magyarokhoz akarunk tartozni. és és mi tudtuk, hogy nem ezért megyünk, ez nagyon kínos volt nekünk. A kínosabb volt akkor, amikor egyik oldalról jöttek az ottani magyarjaink nagy zászlókkal, piros, fehér zöld, magyarok vagyunk és a másik oldalról jöttek a csehek a cseh zászlókkal, hogy mi csehek vagyunk és csehek akarunk maradni. És a kettő között ott álltak a magyar katonák és senki nem tudott mit csinálni, a két oldalt a tüntető tömeg."

Október 16-án Prágában aláírták azt az egyezményt, amely értelmében Csehszlovákiában is megjelentek az “ideiglenesen ott állomásozó” szovjet csapatok. Az intervenció egyetlen pozitív hozadéka az volt, hogy bebizonyosodott, a magyar haderő képes gyorsan (igaz, csak kis kötelékekkel és rövid távolságokon) reagálni és működni. Sokkal jelentősebbek voltak a negatív hatások, amelyek időnként még ma is éreztetik magukat mind Magyarország és a csehszlovák utódállamok, mind pedig a felvidéki és anyaországi magyarok kapcsolatában. Kádár János és a magyar vezetés szerepe a legelfogultabb vélemények szerint is kérdéses volt, amit jól mutat, hogy a beavatkozásban részt vett katonák is alig kaptak kitüntetést, a magyar részvételt pedig igyekeztek a lehető legjobban a szőnyeg alá söpörni.

1968-ban a magyarok nagy történelmi lehetőséget mulasztottak el, mivel ekkor a szovjetek példát kívántak statuálni a csehszlovákokkal, így Kádár Jánosnak lehetősége lett volna tárgyalni velük egy esetleges I. bécsi döntéshez hasonló területi revízióról, illetve - bátortalanabb próbálkozásként - kísérletet tehetett volna (a szovjet nyomásra Romániában létrehozott Maros Magyar Autonóm Tartomány mintájára) egy dél-szlovákiai magyar autonómia kialakítására is. Kádár János azonban jó kommunistához híven cserbenhagyta a magyarságot.

1938-ban már visszatért a felvidék magyarok lakta része, 1968-ban és 1992-1993-ben ezt a lehetőséget elmulasztottuk, 52 évvel és 27 évvel ezelőtt lehetőségeket kaptunk... ha legközelebb is adódna ilyen lehetőség, fogadjuk meg most, közösen, hogy élni fogunk vele!

Budapest, 2020.11.24., Bálint József, Magyarok az Igazságért - MI